Megelevenedés. Szól Hans Koessler és Emanuel Moór műveiből készült lemez a laptopomban, kinézek, fényeket látok az ablakokban, este van, Budapesten. Megelevenedik az elmúlt, a közel-távoli. Ugyanis az a legjobb ezekben a szerzőkben, hogy nem váltak elementárisan naggyá bennem, bennünk, nem tanították ezerszer, nem hivatkoztak rá folyamatosan, nem váltak vonatkoztatási ponttá, nem áldozták rá annyian az életüket.

Április 19-én lett volna hetven esztendős. Alakja alkotásaiban, kitartó küzdelmében, keserű csalódásaiban, sikereiben, cseppekben mért elégedettségében és forrongó elégedetlenségében percről percre, óráról órára, napról napra elénk tűnik, és minket, barátait, munkatársait, ismerőseit párbeszédre késztet mindarról, ami pillanatra sem hagyta megnyugodni, s amit tőlünk is számon kérne továbbra is.

Jó ötletnek találtam, hogy a FARKAS FERENC szülerésének centenáriuma tiszteletére rendezett koncertet a zeneszerző egykori tanára, OTTORINO RESPIGHI művével, a Botticelli-képek sorozatával nyitották meg. Tovább színesítette a programot, hogy a művek közt Hollós Máté kérdéseire 2 zeneszerző fia, Farkas András idézett fel egy-egy pillanatot emlékeiből, némileg közelebb hozva a jelenlévőkhöz Farkas Ferencet, az embert.

Újraidézés, felemelés, megragadás. Itthon. Ugyanis Seiber Mátyás Angliában volt eddig otthon, zeneszerzői pályája, tanári munkássága, szermélyisége integrálódott a brit zenei közegbe. Számtalan adósságunk közül az egyik, amelyet Szabó Péter csellóművész értett meg elsők között, a seiberi zeneszerzői örökség revitalizációja Magyarországon. A Régi Zeneakadémián tartott színvonalas koncert a nyitánya volt ennek a folyamatnak, amelynek a következő lépcsője a Hungaroton által kiadott lemez: Kamaraművek és dalok címmel.