Szabó Csaba emlékére
Április 19-én lett volna hetven esztendős. Alakja alkotásaiban, kitartó küzdelmében, keserű csalódásaiban, sikereiben, cseppekben mért elégedettségében és forrongó elégedetlenségében percről percre, óráról órára, napról napra elénk tűnik, és minket, barátait, munkatársait, ismerőseit párbeszédre késztet mindarról, ami pillanatra sem hagyta megnyugodni, s amit tőlünk is számon kérne továbbra is.
Mindenek előtt a hiteles művészi értékek védelmét, a tudományos kutatás kompetenciáját, s nem utolsó sorban annak birtokba vételét, ami már régen sajátunk kellene legyen, vagy ha az volt, akkor annak is kell maradnia... Ez a bizonyos sajátunk pedig zenei anyanyelvünkhöz kötődő nemzeti művészetünk mind népzenei, mind műzenei valóságában.
Számon kérő ars poeticája vetítődött ki egész életműve minden alkotásában, kezdve a tanuló évek reményekkel teli optimizmusával. A sorjázó képek között nehezen válogatva, íme egy néhány belőlük: a zeneszerzést Kolozsváron, Jodál Gábor osztályában tanulta, tanári tevékenységét a marosvásárhelyi Szent Györgyi István Színművészeti Főiskolán végzi 1963-tól 1987-ig, ugyancsak itt születnek meg zömével színpadi, énekkari, kamarazenei, szimfonikus zenei alkotásai, és itt írja meg kritikusi-zenetudósi munkáit, tanulmányköteteit, itt veti papírra zeneetnográfiai kutatásainak eredményeit.
Aztán, 1988-tól a szombathelyi évek következnek. Magyarországra való kiköltözése után is a régi vágtató tempóban végzi munkáját. Itt valósul meg elméleti fő műve, az Erdélyi harmóniás énekek a XVIII. században, amely a kiadás viszontagságait elszenvedve végül is az Akadémia millenniumi pályázatán Arany Díjat nyert. E feltárt harmóniás énekek szépségükkel, hitelességükkel, történelmünk zenei elevenné tételével arra ihletik zeneszerzőinket, hogy nagyobb lélegzetvételű művekben idézetként, kollázsként, avagy feldolgozva és továbbgondolva elévülhetetlen üzenetüket, a maguk színes sokféleségében továbbítsák majd közösségük felé.
2000. október l-jén a zene nemzetközi világnapján tartotta meg szerzői estjét Debrecenben, amely még keresztmetszetnek is kevés volt gazdag életműve bemutatásához. Íme, néhány az itt megidézett művekből: Imák hegedűre és orgonára (1999) ; Közmondások, 4 tizenkétfokú kánon (1972) ; Duó szaxofonra és fagottra (1984) ; Énekek éneke című férfikarú mű (1972) ; Öt darab orgonára (1998). Végül Öt zsoltár vegyes karra és orgonára zárta a szerzői est műsorát. Az 1991-92-ban komponált zsoltárokon végig érezhető a rendszerváltás szűkebb pátriájában, Erdélyben lezajlott drámai események emléke.
Hetvenedik, sorban a harmadik már megnemélt születésnapján az életmű pillanatképei mellett emlékképek sora is ellibben előttünk. Bennük szomorú emlékek képe is. Az egyik az itthon-otthon ikerszavunk jelentésköréhez kötődik. Sajátosan magyar vándorsorsot tükröző ikerszó ez, bánatosan egyedülálló és lefordíthatatlan, akár a külhon magányossága. Barátom, osztálytársam és küzdőtársam Szabó Csaba 1989 őszén egy ígérettel teli napsütéses délelőttön így búcsúzott tőlem otthon a kolozsvári Zeneakadémia bejáratánál: „De visszajövök!" Azóta egy sok-sok eseményben gazdag jó másfél évtized telt el, s vele együtt az ő itt-léte is. Akkor, 2000 októberében, ő hívott meg házigazdának itthoni estjére. A műsor konferálása végén felsejlett bennem a bizonyosság: mi otthon még sem váltunk el. Művei, írásai tükrében mindig is nálunk maradt. Ám művei, írásai üzenetét ma már itthonon-otthonon túl az örök hazából irányítja felénk, bizonyára azzal a reményteljes meggyőződéssel, hogy mi éppoly bensőséges szerető aggódással idézzük meg életútját, s a benne élményformáló útjukra bocsátott alkotásait, ahogyan ő létrehozta őket értékeink, zeneművészetünk, zenei anyanyelvünk óvásáért. Tegnap is, ma is, holnap is.
Angi István
Zene Zene Tánc
2006. február
