Farkas Ferenc centenáriumi koncert
Jó ötletnek találtam, hogy a FARKAS FERENC szülerésének centenáriuma tiszteletére rendezett koncertet a zeneszerző egykori tanára, OTTORINO RESPIGHI művével, a Botticelli-képek sorozatával nyitották meg. Tovább színesítette a programot, hogy a művek közt Hollós Máté kérdéseire 2 zeneszerző fia, Farkas András idézett fel egy-egy pillanatot emlékeiből, némileg közelebb hozva a jelenlévőkhöz Farkas Ferencet, az embert.
Az alkotóhoz igazán méltó tiszteletadás azonban az lett volna, ha a Medveczky Ádám vezette Rádiózenekar olyan aprólékos gonddal tanulta volna be és dolgozta volna ki a műveket, ahogyan azokat Farkas Ferenc leírta. Néhány kompozíció előadása mögött ugyanis időhiányt és kapkodást lehetett sejteni. Nem tudom, mekkora a szerepe ebben Sári József szerzői estjének, amelyet három versenyműve – a Concertino IV, a Concertino V és a Trittico concertato – elnagyolt előadásban szólalt meg. Ezek a művek a legnehezebb játszanivalók közé tartoznak: látszólag egyszerű és áttetsző zenei anyaguk könnyen megtéveszti az előadókat, hiszen formailag, hangszerelésben, ritmikában nem képviselnek különösebb nehézséget. Ha azonban nem tárják fel apró részleteiket, nem érvényesülnek megfelelően.
Emiatt az 1983-ban keletkezett oboaverseny, a Concertino IV, valamint az egy évvel később trombitára és vonósokra írt Concertino V életvidámsága, divertimentoszerű frissessége nem érvényesülhetett igazán. Bár a két szólista, Kiss József (oboa), illetve Horváth Bence (trombita) kitűnően felkészült, a ritmikai lezserség sem a klasszikusan megformált, de kicsavart, fanyar dallamoknak, sem a forma világos megjelenítésének nem kedvezett. Úgy látszik, a zenei szerkezet értő tagolásához nem elegendő az ösztönös közelítés; itt a szólistának és a karmesternek tudnia kell, hogy az egyes formarészek mely motívumra, mely ritmusképletre épülnek, és ha új szakasz kezdődik, az miként kapcsolódik az előzőhöz. Több részletben hiányzott a zenekar és szólista feladatkörének tisztázása, egyfajta zenei rangsor felállítása. Többször hallhattunk kaotikusan kavargó unisonókat, a karmester sok esetben nem hívta fel kellőképpen a figyelmet a belső szólamokra, a gyors szakaszok harmóniái pedig szinte mindig elsikkadtak. Az előadókat megoldhatatlan probléma elé állították a művek különös arányai: a három-négyperces szélső tételek között elhelyezkedő, azoknál kétszer hosszabb lassú tételeket nem tudták élettel megtölteni.
A két concertinónál mintegy húsz évvel korábban, Gaspar Cassado felkérésére készült csellóverseny, aTrittico concertato könnyebben szólalt meg – romantikusabb, líraibb hangvétele miatt. Szabó Péter hősiesen birkózott meg hírhedten nehéz szólamának bonyolult kettős- és többesfogásaival.
A műsorzáró, 1959-es keltezésű Cantus Pannonicus a szerző második nagyobb szabású műve az oratórium műfajában. A latin nyelven megzenésített öt vers időtartamában és stílusában is változatos, mondhatni, nem egységes kompozíciót alkot, és színes csokorhoz – vagy inkább gyümölcskosárhoz – hasonló. A sorozat nyitótétele, a Pannónia dicsérete például Orff cintányérhangzásaival és Brahms hárfával dúsított harmóniáival operál. Az Ágneshez szóló vers ötletesen hangszerelt, gitárral kísért kedves szerenád, noha a kórus ezúttal kissé hűvösen epekedett a ragyogó szemű leányhoz. E rövidke pillanatkép után következett a Búcsú Váradtól, melynek refrénje Mahler 4. szimfóniájának kezdetét idézi. A kórus teljesítményét itt lusta és félénk belépések jellemezték, főleg a piano dinamikai tartományban. A Bazsinka Zsuzsanna énekelte szólótétel (Egy dunántúli mandulafáról) után azonban rendkívül drámai erővel szólalt meg a Mars istenhez, békességért című tétel. Itt a zenekar és az énekkar minden tudását latba vetve jelenítette meg a szerző szélesebb gesztusait, az egyre fenyegetőbben közelítő osztinátókat, s a felhangzó fohászt. (október 8. – Magyar Rádió 6-os Stúdiója)
Muzsika
2005. december
