Vasárnapi filharmóniánk

Az utóbbi pár évben a paternalista állam kulturális monolitjainak szétesése-lebomlása kapcsán annyit emlegettük az Országosból Nemzeti Filharmóniává lett intézmény válságát, hogy most, amikor ismét ott tart, hogy a Zeneakadémián egyetlen nap leforgása alatt három (!) eseményszámba menő koncertet rendez, el kell ismernünk: az ország legnagyobb hangversenycége feltámadt, megújult, magára talált.

November 6-á, vasárnap délelőtt az Állami Hangverseny Zenekar Kobajasi vezényelte, orosz romantikus programját élvezhettem végig a bravózástól visszhangzó nagyteremben, amely este is zsúfolásig megtelt ugyanerre a programra, s mint hallom, másodjára még forróbb volt a siker – én azonban akkor már a kisteremben megszólaló remek francia kamarazenékben gyönyörködtem, fiatal előadóművészek egyéni hangjával, stílusával ismerkedve. Mindkét alkalommal azt éreztem, hogy Budapest világvároshoz méltó nívót képes produkálni zeneéletében egy sima, év közi vasárnapon is, ami kivételesen sem fesztiválhoz, sem emlékévhez, sem más zászlóshajóhoz nem kötődik, csak úgy, magában véve ünnep, pihenésre, felüdülésre, kikapcsolódásra való. Meg az is eszembe jutott, hogy a konkurencia – elegánsabban fogalmazva: kulturális piacgazdaság – kényelemmel ugyan nem jár, viszont egészséges. A Filharmóniának például határozottan jót tesz.
Itt van mindjárt ez a vasárnap, amelyik naptáramban „NF” diagrammal szerepelt, s nincs okom megbánni, hogy a Nemzeti Filharmónia jegyében töltöttem mind a délelőttömet, mind az estémet. Kobajasi úgy nyúlt Rimszkij-Korszakov Seherezádéjához, ahogy csak az képes, aki a keleti mesék koloritját, dús pompáját, fűszeres illatait és igéző titkait gyermekkorától ismeri, saját kultúrájából, lévén maga is génjeiben ázsiai, műveltségében eurázsiai művészember. De hogy zenészeit micsoda hangzás, érzéki szépség, erő és ragyogás megteremtésére inspirálta, az egyéni talentumán, személyiségének auráján múlt, vagyis egyes-egyedül azon az apollói alkaton, amit annak idején Pernye András fedezett fel a Magyar Televízió I. nemzetközi karmesterversenyének győztesében. Kiss András gazdag és behízelgő hegedűhangja, Koó Tamás hibátlanul kivitelezett gordonkaszólói, a pazar rézkórus (s még sorolhatnám a kiváló hangszeres teljesítményeket, melyeket Kobajasi a rá jellemző szeretetre méltó gesztusokkal nyilvánosan honorált) együttvéve valami egészen kivételes élménnyé ötvöződtek. A második részben pedig Muszorgszkij-Ravel Képkiállítása a csillagos órák ihletével katartikus hatást keltve tündökölt föl, megbabonázva a közönséget, és jeles hangszeresekből zenésztáltosokká bűvölte az előadóművészeket.
Merőben másféle légkört, a kamaramuzsikálás bennsőséges, megkapó intimitását sugározta Szabó Péter (gordonka), Várjon Dénes (zongora) és Viniczai Éva (hegedű) hangversenye, mely foghíjas nézőtér előtt szólalt meg, noha megkülönböztetett figyelmet érdemelt volna. Chopin G-moll szonátájával kezdődött a program, s már az első percekben kiviláglott, hogy összeszokott, egymást nagyszerűen értő partnerek találkozásának lehetünk tanúi: Várjon Dénes és Szabó Péter régóta dolgozik együtt, lemezfelvételek és koncertek sikere minősíti közös munkájukat. Tolmácsolásukban Franck A-dúr szonátája, ez a közkedveltsége miatt is elég kényes koncertdarab az est ékszere lett; Ravel bravúros duószonájáta, amit viszont csak nagy ritkán hallani, Viniczai Éva és Szabó Péter előadásában csillogó volt ugyan, de kissé hűvös maradt.

Kerényi Mária

Új Magyarország
1994. november

Hangfogó nélkül