Ujjgyakorlatok és maradandó alkotások
Új magyar művek 12. hangversenyciklusa a Fészekben
A következő hangversenyen hat ősbemutatót hallottunk hat szerzőtől, s megint sivárványszerű tarkaságban és változatosságban. A koncert MEGYERI KRISZTINA szólóhegedűre írott Szonátájával kezdődött; a mű Varró Katalin tolmácsolásában szólalt meg. A darab bizonyos hiányérzetet keltett bennem: műhelymunkának érzem, kísérleti darabnak, ahol az első tétel a hegedű-szólóirodalom ismert építőelemeivel és effektusaival gazdálkodó, különösebb eredetiséget nem mutató stílusgyakorlatként hatott. A következő két lassú tételből az első, a Lento moderato cantabile gyermeki egyszerűségű monológ, s csak a második, a Pilinszky ihlette Adagio (egyben a mű zárótétele) esetében éreztem egyéni hangot és mondanivalót, s valóban hangszerszerű komponálást. Varró Katalinon semmi sem múlott, ő mindent megtett azért, hogy a darab a lehető legjobb oldaláról mutatkozzon be.
BUJTÁS JÓZSEF bizonyos understatementtel Otthoni szerenádnak nevezte el kéttételes művét, amelynek még az alcíme -két rövid darab csellóra és zongorára -is understatement, a tételek ugyanis nem túl rövidek. A várt, viszonylag könnyű, divertimento-hangvételű kompozíció helyett komoly és szuggesztív hatású, sűrű szövésű, játékos és hallgató számára egyaránt igényes zenei anyagot hallottunk a nyitó lassú és a második, alapvetően gyors tételben. Az elsőben az emóciók, a gesztusok magas hőfoka, a két hangszer, két individuum kölcsönhatása, párbeszéde a meghatározó mozzanat; a másodikban kitartott hangok és mozgékony, ágáló szakaszok feleselnek egymásnak, majd néptánc- és sirató-reminiszcenciák következnek, de szó sincs valamiféle népzene-feldolgozásról, a hangsúly inkább az érzelmi és a zenei tartalom gazdag sokszínűségén van. Kétségkívül igen értékes műről van szó, amelyet érdemes lenne többször is hallani. A két előadó, Szabó Péter (gordonka) és Kollár Zsuzsa (zongora) elsőrangú, elmélyült és csiszolt előadásban állították elénk a darabot.
SEREI ZSOLT az enigmatikusnak tetsző For 51 to LI címet adta fuvola-nagybőgő-darabjának, amelyet Gyöngyössy Zoltán és Lukácsházi István adott elő. A közönség szerencsére kezébe kapta a rejtély kulcsát: azonos értékű arab és római számról van itt szó, ahol a római szám egyszersmind monogramja is annak a művésznek, akinek a mű ajánlása szól, akinek az 51. születésnapja volt az alkalom, s aki részt is vett a bemutatóban: Lukácsházi Istvánnak. Tipikus alkalmi kompozícióról van szó, melyet átjár a gyengéd irónia; a természeténél fogva hajlékony-mozgékony fuvola lényegében mindvégig hosszú hangértékeket tart ki, a „bumfordi" nagybőgő viszont fürge mozgású anyagokkal reagál, s bár az ezúttal valóban elég rövid darabban végig ez történik, Serei mégis ébren tudja tartani a hallgató érdeklődését. Gyöngyössy Zoltán és az ünnepelt természetesen kiválóan játszotta a művet.
GÖNCZ ZOLTÁN egy korábban már két másik változatban is bemutatott, Örvény, Palimpszeszt, Pentium -három algoritmikus tanulmány című ciklusát hasznosította újra, immár a második kétzongorás megfogalmazás formájában. Göncz igen konstruktív hajlamú zeneszerző; s ha egy kompozíció ráadásul algoritmikusan -tehát a kezdeti feltételek meghatározását követően már determinisztikusan, „a gép forog, az alkotó pihen" munkamegosztással - jön létre, akkor lassan annak a veszélyét vizionáljuk, hogy nem is zenemű, hanem valamiféle holt, gépi termék születik. No persze az egyáltalán nem mindegy, hogy melyek azok a kezdeti feltételek, s milyen lefolyást generálnak, és az sem, hogy ezzel a technikával a szerző mennyire érdekfeszítő zenei anyagot kezel, és milyen hatásfokkal tölti ki a rendelkezésre álló időt. Nos, Göncz „könyörtelenül" konstruált tételei ilyen szempontból abszolút rendben vannak, kitűnően érvényesülnek empirikus zeneként. Izgalmas és remek ökonómiájú a három igen különböző tétel, a „rákkánonba oltott passacaglia"-ként leírható Örvény, a kánon-alapanyagát dekanonizáló Palimpszeszt és az örökmozgó-féleségek közé sorolható Pentium. A két előadó, Balog József és Kollár Zsuzsa talán az est legjobb előadói teljesítményét nyújtotta a rendkívül nehéz tételek makulátlan és világos előadásával.
Két zongora után két hegedű következett: VIDOVSZKY LÁSZLÓ Utcazenéjét Krulik Eszter és Varga Ferenc játszotta. A háromtételes darab újabb állomása Vidovszky egyéni klasszicizmusának. A mű gazdag mikrokozmoszt épít fel macskazenével, szelíd sóhajokkal, groteszk negyedhangos súrlódásokkal, gyengédséggel és munchi, sikoltó rémülettel, nyilvánvalóan mélységes rend szerint; a hallgató közvetlenül csak azt érzékeli, hogy ez a zene lényeges, hogy mennyei biztonsággal és véglegességgel szól hozzánk fontos dolgokról. Krulik és Varga magasrendű előadóművészete pedig képes mindezt veszteség nélkül közvetíteni.
MADARÁSZ IVÁN volt az est másik szenvedélyes konstruktivistája. Tetrafónia című zongoraműve, amely egy másik bemutató elmaradása miatt zárószámmá lépett elő, az irányított véletlen segítségével négyhangú csoportokból generált rendezett struktúra -analitikailag. A hallgató szem- (vagy ha tetszik, fül-) pontjából azonban „emberszabású", sőt a zenei tradíciók egész sorát felidéző kompozíció, úgyszólván karakterdarabok schumanni vagy muszorgszkiji sorozata, melyet derű hat át, és az impromptutől a bolgár ritmusú táncig és a riksakuli zötyköléséig sorolja az élet gyönyörködtető és mulatságos képeit. A darabot Nagy Péter adta elő dicséretes alapossággal és zenei érzékenységgel, egy gazdag és az élő magyar zeneszerzést illetően kifejezetten szívderítő hangversenyt zárva le.
Malina János
Forrás: www.muzsikalendarium.hu
Muzsika
2010. február
