Üsd-vágd szimfónia

Fontos, amit el akartok mondani, de előbb egy másik fontosat: meghalt a zenetudós Stanley Sadie. Az érdemeit valószínűleg nem érdemes sorolgatni, ő volt a főszerkesztője a Grove, majd a New Grove zenei enciklopédiáknak, neki köszönhető, hogy dzsesszel és rockkal kapcsolatos szócikkek is bekerülhettek a zenei lexikonba, ő írta a Mozart-szócikket, amit magyarra is lefordítottak, és önálló kötetként megjelentetett a Zeneműkiadó.

Az viszont érdekes, ahogyan meghalt, mert ha van kegyes halál, ez talán az volt. Stanley Sadie már egy ideje nem érezte jól magát, három hete kórházban feküdt, de mivel a házához közeli templomba egy kis zenei fesztivált szervezett, kiengedték a nyitókoncertre. Beült, meghallgatott egy Beethoven-vonósnégyest, de rosszul lett, hazament. A fellépő Chilingirian Quartet azonban a koncert után még fölment a lakására, és eljátszották neki Beethoven F-dúr vonósnégyesének lassú tételét. Stanley Sadie finoman belealudt az előadásba, és többé nem ébredt föl. Hosszú szünet.

Vidámabb dolgokra áttérve: a Fesztiválzenekar adott koncertet a Művészetek Palotájában, Jukka-Pekka Saraste vezényletével, a megbetegedett Maria Joao Pires helyett Ránki Dezső közreműködésével. Egy ideig azt éreztem, a futunk az élmény után hangversenye, mire az ember beleszokott Berlioz Beatrice és Benedict nyitányába, annak már vége is volt. Jól szólt, Saraste pedig kifejezően és pontosan vezényelt, de már rendezték is át a termet, hozták a zongorát, kezdődött Mozart Jeunehomme-koncertje, ahol nagyon észnél kell lenni. Ha az ember túl sokat foglalkozik, mondjuk, a hangzásarányokkal, hogy de érdekes, nagy zongora és viszonylag nagy zenekar, ettől valahogy szépen beleilleszkedik a szóló az egészbe, és mire ez a nem éppen mély gondolat megfogalmazódik és ellenőrződik, addigra majdnem leszaladt az első tétel, és csak a halvány remény él, hogy ha ilyen fölösleges dolgokon jár az ember esze, akkor talán az előadás sem nagyon jelentős. Pedig Ránki küszködik, nem a puszta eljátszásért, természetesen, hanem a kifejezését, nyög, szuszog, és nem is eredménytelenül, a második tétel már él, a harmadik teljes bolondéria, ahogyan annak lennie kell.

Sok bizalmatlan ember ezek után szépen haza is ment, mert nem volt kíváncsi Nielsen A kiolthatatlan címet viselő 4. szimfóniájára, ami körülbelül annyira értelmes viselkedés, mintha valaki a moziból a reklámok után hazamenne, mit érdekli őt az a hülye film. Nem mondom, hogy a darab könnyű eset, végig az volt az érzésem, mintha valami programzenét hallgatnék, amihez elfelejtették mellékelni a programot, az, hogy a mű az életről és annak örökkévaló lüktetéséről szól, még nem teszi érthetővé a zenekar tombolását, a két üstdobos félelmetes pörgetését, a második tétel halkságát. A Fesztiválzenekar viszont abszolút csúcsformában játszott, és olyan típusú zenét, ami talán a legjobban áll neki, ahol nemcsak testületként, de szólistaként is meg lehet mutatni, ki mit tud. Major Tamás, az első hegedűs, Szabó Péter a csellista, a két üstdobos, a teljes fafúvós társaság. Elragadtatott szavak. És az új koncertterem, ahol egy ilyen mű elfér fizikailag is, hiszen kell a tér a pódiumon, meg akusztikailag is, mert ezt a hangtömeget nem jó egy kis dobozba beszorítani. És most, hogy nem is kell, megnyílik a világ az olyan művek előtt, amelyeket csak élőben szabad meghallgatni, mert csak így derül ki, hogy mégis van valami értelmük.

(A Fesztiválzenekar a Nemzeti Hangversenyteremben - március 26.)

Fáy Miklós

Élet és Irodalom
2005. április