Tavaszi fesztivál

A fesztivál kéthetes intervallumába sűrített programok gazdagságát tekintve nem csoda, ha a koncertlátogató sokszor a bőség zavarával küzd, nehéz a döntés, melyik eseményt részesítse előnyben. Az óraátállítás másnapján sajnos kevesen választották a Magyar Tudományos Akadémia dísztermét, ahol a WÜRTTEMBERGI KAMARAZENEKAR adott hangversenyt. Múltját, hírnevét és erényeit tekintve a nálunk kevéssé ismert együttes bizonyosan sokkal nagyobb érdeklődésre tarthatott volna számot, annál is inkább, mivel a koncert igazán színvonalas volt.

A nagyrészt fiatal muzsikusokból álló zenekar pontos, gondosan kidolgozott, egészében véve nagyon is „németes" játékát elsőként Mozart A-dúr szimfóniájában (K. 201) csodálhattunk meg. Bár a terem akusztikája hangversenyek számára nem ideális, a kissé fedett, pasztelles csengés, összemosódás ellenére változatos és élő dinamikájú, színekben gazdag, friss-derűs hangzást sikerült létrehozni, jól beállított szólamarányokkal. Ez RUBEN GAZARIAN érdeme is: a hegedűsből karmesterré lett örmény származású muzsikus pontos intései nyomán feltárultak a belső összefüggések, áttekinthetővé vált a polifon szövedék. A világos artikuláció tudatos zenélésről, biztos stílusismeretről tanúskodott - ezt a Mozart-interpretációt tanítani lehetne.

Pleyel D-dúr gordonkaversenyéről is kiderült: bár kétségtelenül nem tartozik a remekművek közé, kellemesen szórakoztató - persze ilyen előadásban ennél gyengébb műveket is szívesen meghallgatnék. A szólót játszó SZABÓ PÉTER gesztusokban bővelkedő formálása ugyan némiképp elütött a zenekarétól, vehemens hangszerkezelése a simán csordogáló kísérettől, s az első tétel kettősfogásokban gazdag kadenciája a stílushoz sem illeszkedett szervesen, de bőven akadtak emlékezetes pillanatok. A második tétel piano szakaszaiban a cselló hangja szépen egybeolvadt a vonósok akkordjaival, a harmadik tétel lendületes futamai pedig a szólista virtuóz készségét dicsérték.

A szünet után Janáček vonószenekari Szvitje következett. A cseh zeneszerző korai műve ritkán hangzik el hangversenyen, pedig számos erénye rácáfol mellőzöttségére. Igaz, Janáček itt még nem talált rá az őt jellemző hangvételre, de a hat kis tételből álló szvitet gazdag dallaminvenció jellemzi. A későromantika túlzásaitól mentes, arányos kompozícióban leginkább a vonóskar hajlékony, dús hangzása vonta magára a figyelmet. Az érzelmek valódisága mutatta: ez nem stilizált, vitrinbe való, hanem igazi használati zene.

Eddigre kiderült, hogy a Württembergiek anyanyelvi szinten beszélik a klasszikát, és a romantikus stílus kifejezőeszközeit is birtokolják, kíváncsian vártam tehát Bartók Divertimentóját. Az előadás — mint várható volt - messze felülmúlta az átlagot, valami furcsa hiányérzetem mégis maradt. Mi hiányzott? Nehéz megmondani. Talán kicsit több élet, több energia, ritmikai izzás. A cím is megtéveszthette Ruben Gazariant: főként a divertimento jelleg érvényesült, a mű sodrása nem ragadott magával. Karakterek szempontjából mértéktartó maradt a megszólaltatás: a lassú tétel igazi mély fájdalma, az átélt és felvállalt disszonanciák ereje, a barbár íz s a vadság is hiányzott. Túl jólfésülten játszottak, túl szépen. Érzésem szerint a Divertimento, bár minden, ami a kottában áll, korrektül megszólalt, a koncert záró számaként nagyobb katarzist is okozhatott volna. Ettől függetlenül kellemes este emlékével távozhatott a hallgatóság.

(Március 25. - a Magyar Tudományos Akadémia Roosevelt téri díszterme)

Kelemen Anna

Muzsika
2007. május