Sznobok próbája

A Budapesti Fesztiválzenekar hangversenye. Vezényelt Dmitrij Kitajenko. Zeneakadémia

Sajnálattal látja az ember, hogy nem csúszott át a sznobvizsgán, súlyos sznobságban szenved, miközben a fesztiválzenekart hallgatja, Dmitrij Kitajenko vezényletével, és szörnyülködik a darabon, Csajkovszkij Olasz capriccióján. Viccnek nem jó, de komolynak még rosszabb ez a kedélymuzsika, túlságosan is nagy zenekarra. Fütyülni való dallamok, talán ha kerékpárokat osztanának ki, és vidáman lehetne karikázni, vagy fehér öltönyben sétálgatni egy kosztümös filmben, akkor az egész élvezetesebb lehetne, de így csak az aránytalanság marad, ekkora apparátust ilyen csekélyke mondanivalóhoz nem illik mozgósítani.

„Fütyülni való dallamok, talán ha kerékpárokat osztanának ki, és vidáman lehetne karikázni...”

Furcsa a program, mert az Olasz capriccio előtt egy másik Csajkovszkij-mű, a Változatok egy rokokó témára szerepel, amelynek legnagyobb előnye kétségkívül az, hogy csellóra íródott, és a többre érdemes, de repertoárhiánnyal küszködő hangszer mindennek örül, ami kihozza belőle a szólistát. A rokokóváltozatok azonban csak akkor jó, ha egészen varázsos csellószemélyiség kezébe kerül, különben csak az derül ki, hogy nehéznek nehéz, de egyébként elég csekély a szerzői invenció, nagyon köti Csajkovszkij fantáziáját a téma, nem megy tőle messzire, nem jár be egy nagyobb kört, tulajdonképpen ugyanazt a dallamocskát halljuk húsz percen át. Talán sejthető, hogy az est szólistája, Raphael Wallfisch nem a hőn áhított mágus, elnyeszetelte a magánszólamot, kis hibákkal, kis hamisságokkal, aztán adott egy ráadás Bachot, alighanem csak azért, nehogy azt higygyük, hogy a szviteket több értelme lenne végighallgatni az előadásában.

Ha ezek után fölvetődik a kérdés, hogy egyáltalán mi értelme volt ennek az orosz karmesterrel levezényelt orosz estnek, akkor a válasz nem Ljadov Nyolc orosz népdal című műve, amely egyfelől kellemesen hangulatos bemelegítésnek, de semmivel sem többnek bizonyult, másrészt legalább egy életrevaló csellistát hallhattunk a zenekarban helyet foglaló Szabó Péter személyében, hanem Sosztakovics 6. szimfóniája.

Nem is csak a mű maga, amely bejáratott darab a világban, csak éppen nálunk nem, ahol furcsa módon Prokofjev és Sosztakovics elhanyagolt szerző. De átlagos esetben a 6. szimfónia erős Mahler-utánérzés, az első tétel nagy sorakozójával és ijedt, reszkető csendjeivel, aztán a hátralévő két gyors tétel közönséges körüli játékával. Persze mindig van egy lényeges különbség: Mahler folyton valakihez szól, valakit vagy annak a hiányát érzi a világban. Sosztakovics hidegen és kérlelhetetlenül hitetlen: kiterítenek úgyis. Kitajenko hangzásvilágában azonban maga a Mahler-érzés is messzebbre kerül, fölismerhető, de nem tolakodó, mint a nyugati karmesterek irányításával. Hogy ez így hitelesebb-e, az csak valószínű, de persze veszítünk is vele, mert az ismerős világból egy távolabbiba kerülünk, azt kellene megértenünk az ősz sörényű karmester vezetésével. Nem állítom, hogy sikerült.

Fáy Miklós

Népszabadság
2006. november