Sok hűhó... de jól előadva (Emanuel Moór szonátái)

EMANUEL MOÓR:
c-moll zongora–cselló szonáta, Op.22
a-moll cselló–zongora szonáta, Op.53
a-moll zongora–cselló szonáta, Op.76

Krausz Adrienne – zongora
Szabó Péter – cselló

Hungaroton
HCD 32462

Azok a boldog békeidők! – szokták emlegetni a kiegyezés utáni időszakot dédnagyanyáink, de még az én ifjúkorom történelemkönyvei is. Nos, bő 150 év távlatából már világosan látszik, hogy bizony közel sem voltak azok az idők olyan boldogok, vagy legalábbis nem mindenki számára. De az vitathatatlan tény, hogy a kultúra bizonyos területei és a technika fejlődése, térnyerése szempontjából Magyarország nagy lépéseket tett Nyugat felé.

Emanuel Moór neve manapság legfeljebb a zenetudósok, és egy-két kutakodó hajlamú zenész számára cseng ismerősen. Az 1861-ben született művész ahhoz a XIX. század végi generációhoz tartozik, amely lehetővé tette, hogy egykor majd színre lépjen Bartók, megalakulhasson a Nyugat, és egyáltalán: a világhírességek ne forduljanak vissza Bécsnél, hanem tegyenek még egy kis kitérőt Budapestre is.
Emanuel Moór tehát zongorázott, orgonált, sok-sok zenét komponált, új hangszerkonstrukciókat alkotott. Többek között jó barátja volt Pablo Casalsnak, Lili Lehmann zongorakísérőjeként pedig bejárta Európát és Amerikát.

Szóval, sürgött forgott, jött, látott, győzött, de – legyünk őszinték – mesterműveket nem sikerült alkotnia. Hátrahagyott életműve csak egyéniségének fényében juthat némi szerephez, önállóan semmiképpen sem nevezhető a magyar zenetörténet érdemi alkotóelemének. A maga korában bizonyára éppen úgy akadtak csodálói, ahogy évtizedekkel később pl. a hasonló szerepkörben funkcionáló Bárdosnak, ennek hatása azonban – Bárdoséval ellentétben – mára teljesen elcsitult.

Úgyhogy a Hungaroton mostani kiadványa társtalanul árválkodik a lemezboltok polcain. Ha Krausz Adrienne-nek és Szabó Péternek nem jut eszébe megörökíteni ezt a három szonátát, bizony kimaradtunk volna ebből a vehemensen viharzó muzsikából. Hogy igazából mi indította őket Emanuel Moór darabjainak bemutatására, arra biztos választ csak tőlük kaphatnánk. Krausz Adrienne játéka nyomán azonban az ember óhatatlanul úgy érzi: lennie valamiféle kapcsolatnak közte és a szerző, jobban mondva a darabok között. Ezek a szonáták ugyanis a zeneirodalom azon – nem is olyan csekély számú – darabjai közé tartoznak, melyeknek a zongoraszólama jóval nagyobb technikai problémákat, sokkal bonyolultabb zenei szövetet rejt magában, mint a szólóstimm. Az elsőként megszólaló c-moll és a harmadikként elhangzó a-moll szonátában még maga a szerző is beismeri a felcserélt szerepviszonyokat, megjelölése szerint ugyanis a darab a szokásostól eltérő módon zongorára és csellóra íródott. Szóval, rövid idő alatt nagyon sok, rendkívül bonyolultan elhelyezett hangot kell lezongorázni a vállalkozó szellemű egyénnek.

Tudom, hogy nem szép dolog a testi adottságokkal foglalkozni, de ebben az esetben azért mindenképpen meg kell említenünk a művésznő törékeny alkatát, amiből egész egyszerűen semmit sem lehet „hallani” a felvételen. Hihetetlen erő, lendület van a játékában, tömör akkordok szólalnak meg, a forték a legvirtuózabb részeknél is teltek maradnak. Még egyetlen alkalommal sem hallottam ilyen magával ragadóan zongorázni, ahogy ezen a lemezen.

Szabó Péter remekül játszik, de az is igaz, hogy ha kicsit vérszegényebb zongorista társaként lép színpadra, minden bizonnyal elragadtatott lelkesedéssel ünneplem őt, így azonban a sok gyönyörű legato, elmés vonásnem mellett kissé inaktívnak tűnik a produkciója.

Ettől eltekintve azonban akiknek kedvük támadt megismerkedni Emanuel Moór jellemének zenei vetületeit, mindenképpen ajánlom ezt a felvételt. Kritikus hajlama ellenére sem álmodhatott volna a szerző jobb előadást!

BaCi

Forrás: www.momus.hu

Café Momus
2007. november