Recenzió a koncert előttről

Levegős délelőtt, az MTA dísztermeinek ablakai nyitva, a vízszintesen beáramló fény fény a hegedűkön a jellegzetes kékes csillogást okozott. Lényegében üres volt a terem, a zenekar és Szabó Péter a színpadon, egy-két ember a nézőtéren, az amúgy is végtelennek tűnő dunaparti tavaszban egészen személyessé vált a próba.

Beszámoló a Tavaszi Fesztivál keretén belül a Württembergi Kamarazenekar, Ruben Gazarian vezényletével és Szabó Péter közreműködésével tartott hangverseny főpróbájáról.

A darabot, a Pleyel D-dúr gordonkaversenyét Szabó Péter fedezte fel, aki munkásságának egyik fontos részének tartja a méltatlanul elfeledett szerzők újraélesztését. Moór, Koessler, persze Seiber Mátyás és most Pleyel. A versenyművek – mint megtudtuk a neves csellóművésztől – a mostani Frankfurti Zenei Vásáron, a Boosey and Hawkes standján jelentős sikerként és eredményként központi szerepet kaptak.

A darab talán leginkább elegánsnak nevezhető, invenciózus könnyedség jellemzi. Nagy zene, vagy csak kiváló? Ezek a kérdések nem merülnek fel akkor, amikor hagyjuk, hogy a zene magával ragadjon, mert ez megtörténhet, amikor engedjük. Ugyanis itt nincs aktualitása az intellektuális méricskélésnek.

Az önfeledtség zenéi! Pillanatok, pillanatképek a XVIII-XIX század határáról, kicsit mind a két kor ott bújik a szárnyaló melódia-rajzolatokban, a lebegő harmonizálásban. Áttört, áttetsző faktúrának is vélhetnénk a zenei anyagot, de hangulatában és szerkesztésében inkább az élettel telt kor plain-air-szerű identitása sugárzik Pleyel gordonkaversenyéből. Harmonikus, arányos és éneklő zene, olyan amit igazán lehet szeretni, vélhetően a jelen esetben azon egyszerű oknál fogva, mert Pleyel is hasonló módon viszonyult az élethez – legalábbis a zenében. Minden pillanatában áttekinthető és átlátható zenei folyamatról szól ez a komponálás, megbízható muzsika ez, amennyiben használható ez a jelző egy zenére.

A próba mindig varázslatos esemény, máshonnan közelíti meg a hallgatói élményt. Egyszerre személyesebb és könnyedebb – bizonyos szempontból keményebb - miközben másképpen tárja fel az előadásra kerülő zenét. Itt sem történt másképp. Az európai hírű együttes, a Württembergi Kamarazenekar, Ruben Gazarian vezényletével eleinte bizony nem állt a helyzet magaslatán. Széteső, bizonytalan hangkeresés jellemezte a próba kezdetét, nem egyszer több, kisszekund távolságot is elérő intonációs tévedésekkel. Persze ez nem okozott feszültséget – próbán voltunk. Sőt az ilyen szinte fűszernek tekinthető események teszik nagyszerűvé ezeket a pillanatokat. Ugyanis látszik, hogy a technika mögött a zenei értelmezés és megértés áll. Amikor összeáll a kép akkor látszik az a gyakorlat, ami a zenekart az európai zene élvonalába emeli.

Ahogy összeállnak az idők, a színek és értelmet nyernek a különböző ívek és funkciós arányok, kezd tisztulni az összkép. Hangzásban, karakterben és időben egyaránt. Gazarian finom és hajlékony zeneiségű karmester, akinél a játékosságban a könnyedség életre kelti a formákat. A próbán a tisztuló felületek arányait folyamatosan pontosították, keresték a hangzás arányait, a színek hitelességét. A karakterek azonnal érthetők voltal, de ezeknek az akusztikai elhelyezése a térben, ami az érzékiségét adja meg a zenei jelenségnek, a zenekar hangzásának kiegyenlítésén keresztül történt meg. Vékonyították a hangzást kigyenlítve az akuszikai építményt. A karmester és Szabó Péter megtalálta a megfelelő tömeget a mikroformák hangzásának.

Ez a zene nem drámai, de jelentős funkciós pontokon illékony bájt áraszt a teljes formára. Ez összetéveszthetelenül jellegzetessé és feledhetetlenné teszi a zenét. A szabói drámaiság és intenzitás – azt gondolnám – nem illik ebbe a zenei környezetbe. Ez mindig meglepetés, mert bár a gyors tételekben átértelmeződik az intenzitás és könnyed és hajlékonyan áradó zeneiséggé válik, a lassú tétel megformálásában kérlelhetetlenül megszólal. És teljesen hihetővé válik. Sőt ez az erő ebbe a környezetbe simulva megmutatja, hogy ebben a zenéből számunkra valami szokatlanul erős éleszeretet árad. Az ilyen zenei környezeteket könnyű félreértelmezni és elnegédeskedni, ebben a korszakban lehet túl- vagy inkább elédesíteni a jelentéseket.

A jellegzetes és vállalt erő, komollyá teszi az az egyébiránt bájos és könnyed hangulatot. Komolyan vett vidámságot, elhihető önfeledtséget hallottam Szabó Péter és a Württembergi Kamarazenekar főpróbáján, vasárnap délelőtt.