Pleyel-versenyművek - összkiadás

Hosszú távú vállalkozásba fogott a Hungaroton, amikor Ignace Pleyel vonós versenyműveinek összkiadására vállalkozott. Az elsőként megjelent kétkorongos album öt gordonkaversenyt tartalmaz.
Pleyel, aki Haydn tanítványa is volt, biztos kézzel formáló komponista.

Nyitótételei élénkvidámak, a középső tétel nála érzelmes adagio, a zárótétel pedig szonáta vagy szonátarondó, és mindenképp arról tanúskodik, hogy a szerző nem maradt érzéketlen a Haydn-féle zenei humor iránt. A szólista Szabó Péter jóvoltából a szerzői kéziratok revideált változata szólal meg, s a korabeli gyakorlatnak megfelelően, saját cadenzáit játssza.
Partnere az Erdődy Kamarazenekar (amelynek alapítója, művészeti vezetője s egyben koncertmestere Szefcsik Zsolt) – ami már csak azért is telitalálat, mert névadója zenekarának összeállítását követi az együttes; azét a pozsonyi Erdődy János grófét, aki a pályakezdő Pleyel pártfogója volt, később pedig kenyéradó gazdája is.
A 1st recording felvételt hallgatva, újból és újból el kell csodálkoznunk azon, hogy mennyi mindmáig élvezhető-élvezetes zene volt hosszú ideig tetszhalálra ítélve. Miközben érdeklődésünket – jogosan és indokoltan – a legnagyobbak zenéje kötötte le, hajlamosak voltunk kortársainkat kismestereknek titulálva, indokolatlanul háttérbe szorítani.
Ahogyan – elsősorban a hangfelvételek jóvoltából – mindinkább megismerjük azt a hangzó világot, amely annak idején oly sokakat gyönyörködtetett, mindinkább be kell látnunk: a klasszikus stílus zenei köznyelve ugyancsak nagy szókinccsel rendelkezett, amelynek segítségével a tehetséges komponisták választékosan fejezhették ki többé-kevésbé egyéni mondanivalójukat.
Szabó Péter szép tónusú hangon játszik, fogékony a legkisebb léptékű artikuláció iránt. Ez az érzékenység leginkább a lassú tételekben kamatozik. Nem kell csellistának lenni ahhoz, hogy akár pusztán hallás alapján megállapítsuk, hogy a szólista szólama hangszerszerű, ami azért tűnik különösen érdekesnek, mert Pleyel számos versenyművéből felkészült más-más szólisták számára is reprezentatív játszanivalóként szereplő versenymű. Az első CD nyitódarabja például brácsakoncertként, fortepianóra szánt változatban, klarinétverseny mellett fuvola-, oboa-, fagottverziókban, ráadásul kettősverseny-kombinációkban is megjelent – még és már – a szerző életében. (A kísérőfüzetből vett információ önmagában is érdekes: zenei tartalommal igazából akkor fog feltöltődni, ha a további verzióknak is legalább egyike-másika hangzó valósággá válik. És akkor lesz igazán húsbavágó kérdés: melyik hangszeren otthonos leginkább valamely kompozíció – és nem kevés elemzőmunkát kíván majd annak feltárása, hogy mi tette jogossá az átiratok készítését. Az pedig elsősorban a kutatók feladata lesz, hogy nyomára bukkanjanak: milyen fogadtatást kapott egyazon mű eltérő szólista közreműködésével.)
Önkéntelenül is felvetődik a kérdés: mitől kedvelhették az előadók Pleyel versenyműveit? Talán azért, mert – jóllehet, drámai mélységeket hiába keresnénk bennük – rendkívül színes, változatos a játszanivaló, jól karakterizált dallamok sorjáznak bennük.
Remélhetőleg a hangulatos interpretáció felkelti a gordonkások érdeklődését, s a korongok végighallgatása után kedvet kapnak némely versenymű megszólaltatásához, netán repertoárban tartásához.

Fittler Katalin

Sztereó
2003. január/február