Patricia Kopatchinskaja és a Fesztiválzenekar
A Fesztiválzenekar három Stravinsky-koncertje közül, azt hiszem, szerencsésen választottam ki meghallgatásra és beszámolóírásra a február 14-én tartott harmadikat – azt, amelynek zárószáma az első kettőével ellentétben nem a Petruska, hanem a Tavaszi áldozat (eredeti orosz címén: „Szent tavasz”) volt. MALINA JÁNOS ÍRÁSA.
Persze nem tudom, hogyan szólalt meg a Petruska – de Fischer Iván Sacre-ja mindenképpen klasszikus interpretációnak bizonyult.
A hangverseny nyitószáma egyben az est programjának legkésőbb, 1936-ban írt műsorszáma volt. A Kártyajáték („Jeu de cartes”, amit pontosabb lenne „kártyák, kártyalapok játékának” fordítani) érdekes párhuzamokat mutat Debussy utolsó, 1913-as bemutatójú balettjével, a Jeux-vel („Játékok”). Mindkettőt ötvenes éveinek első felében komponálta a szerzője, mindkettőnek orosz – pontosabban oroszországi születésű – volt a koreográfusa (George Balanchine, illetve Vaslav Nijinsky), mindkettőnek valamilyen játék (kártyaparti, illetve teniszjátszma) ad keretet. S ami a legfontosabb, mindkét szüzsé rövid képek (jelenetek, portrék) gyors váltakozására épül, s ez kapóra jön a szerzőknek, akik – afféle ellen-Monteverdiként – szívesen ráznák le magukról a drámai történés, a szcenárió, a szöveg elsődlegességének béklyóját a zene önállóságának, öntörvényűségének megőrzése érdekében.
Azért említem mindezt, mert a hallottak tanúsága szerint Fischer Iván messzemenően érti ennek a zenének a természetét, és finom hallással, nagy műgonddal emelte ki, formálta és világította meg a mű jellemzően rövid lélegzetű, ám rendkívül karakterisztikus motívumait, gesztusait, színeit és effektusait. A villódzó, kaleidoszkópszerű képek sora ugyanis csak akkor nem válik fárasztóvá, ha minden egyes váltás új izgalmat jelent, és figyelmünknek egyszerűen nincs lehetősége, nincs ideje ellankadni vagy elkalandozni. Ehhez viszont a karmester és az összes előadó olyan kitartó koncentrációjára van szükség, amilyet ezúttal Fischeréktől tapasztaltunk.
A karakterek gazdagsága és eredetisége az 1931-ben bemutatott Hegedűversenyt is jellemzi, olyannyira, hogy szokatlan módon erre a darabra is készített koreográfiákat – bárha utólag – George Balanchine. A szólóhangszer jelenléte persze a személyesség, az emóciók irányába viszi a zenét, és a vendég Patricia Kopatchinskaja megint egyszer elemében volt. Amilyen provokatív a darab minden egyes tétel kezdetén megszólaló, képtelenül tág felrakású alap-hegedűakkordja (melyet a művet bemutató – oroszországi születésű – Samuel Dushkin eleinte játszhatatlannak is ítélt), olyan eruptív volt a moldáviai hegedűművésznőnek – nem is annyira a játéka, mint az egész zenei magatartása a pódiumon. Ez természetesen senki számára sem lehetett újdonság, mindenesetre izgalmas kölcsönhatást eredményezett a mű és az előadó között. A provokativitás és az eruptivitás mellé Fischer Iván az extravaganciát is biztosította a trombiták, a harsonák és a tuba középponti, a szólistához közeli elhelyezésével. Az ilyen szokatlan megoldások persze rendesen felhívják a figyelmet valami olyasmire, ami szokásos körülmények között elsikkad. Ebben az esetben – többek között – arra, hogy Stravinsky rendkívül míves és sokszor kifejezetten kamarazenére emlékeztető, áttört szerkesztése a zenekar „nehéz fiúira” is kiterjed, s hogy adott esetben a szólóhegedű és egy tuba is érzékenyen reagálhat egymásra.
Kopatchinskaja persze nem skatulyázható be valamiféle hőzöngő szerepkörbe, amint azt a második Aria tétel kitárulkozó dallamának szívszorító eljátszásával-eléneklésével is megmutatta – miután a hegedűk rendkívül szépen megformált, puha misterioso-háttere „megágyazott neki”. Ihletett pillanata volt ez az egész estének. Azután pedig további nagyszerű összjátéknak, táncos, motorikus és humoros pillanatok sodró kavalkádjának voltunk tanúi a záró Capriccio tételben is.
Szép gesztus volt és zenekari koncertek ráadásszámaként különleges élményt jelentett, hogy első ráadását Kopatchinskaja nem egyedül, hanem a zenekar kitűnő csellistájával, Szabó Péterrel együtt játszotta: Ravel hegedűre és csellóra írt Szonátájának őserejű II. tételét adták elő kirobbanó sikerrel.
A – Debussy Jeux-je után mindössze két héttel bemutatott, ugyancsak Nijinsky által koreografált – Sacre előadása a szélsőséges kontrasztok megmutatásának és a tökéletes egyensúly megteremtésének összeegyeztetését vállalta magára, teljes sikerrel. A gyilkosan magas nyitó fagottszóló kivételesen hajlékony és könnyed megszólalása jelezte azt a technikai színvonalat, amelyet a zenekar mindvégig megőrzött. A partitúra megszólaltatásának a bevezetőben már kiemelt elmélyült gondossága, a finom részletek iránti figyelem, a – dinamikai, karakter- és hangzásbeli stb. – differenciáltság messzemenő érvényre juttatása révén sokszor volt olyan érzésem, hogy a jól ismert fordulatok és effektusok – egy puha mélyvonós-akkord vagy egy kemény rézfúvós-disszonancia – valamiképpen teljesebbnek, ihletettebbnek hatnak, mint rendesen. Fischer vezénylésének megingathatatlan biztonsága és megfellebbezhetetlen tempói a hic et nunc tökéletesség benyomását keltették, bármennyire viszonylagos is az valójában. A zenekar és egyes tagjai, csoportjai pedig önmagukat felülmúlva, szebbnél szebb részletekkel járultak hozzá a közönség meghódításához. Visszagondolva pedig azt is megállapíthattuk: ritkán van részünk olyan zenekari koncertben, amely elejétől végig olyan erővel hat ránk, ahogyan ez a Stravinsky-est tette.
Helyszín: Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem; időpont: 2022. február 14.
Revizoronline.com 2022. február 20.
Szerző: Malina János
