Nemzedékek kézfogása

Halmos György, a háború után Kolozsváron felelevenedett zenei életben Nagy István, Antonin Ciolan, Rónai Antal és a később jelentkező Ruha István mellett a legjelentősebb zenei előadóművészek egyike volt mindaddig, amíg a bukaresti C. Porumbescu Zeneművészeti Főiskolára meg nem hívták tanítani.

Kapcsolata ezután sem szakadt meg teljesen sem a volt tanítványaival, sem a hangversenyélettel, de az országban, valamint külföldön vállalt kötelezettségei és fővárosi elfoglaltsága miatt jóval kevesebbet volt jelen Kolozsvár zenei vérkeringésében. Pedig milyen nagy hasznára vált volna az itt nevelkedő fiatal muzsikusoknak egy olyan egyéniség hatókörében nevelkedni, mint Halmos György. Akik elmentek meghallgatni április 25-én a Román Opera előcsarnokában elhangzott cselló-zongora szonátahangversenyt, ahol a főiskolai tanulmányait ebben az évben befejező Szabó Péterrel játszották el Bach D-dúr szonátáját, Beethoven C-dúr, op. 102 Nr. 1 szonátáját és a Brahms e-moll op. 38 szonátát, azok felmérhették a fiatal tehetség s a gazdag tapasztalat találkozásának mindenkor nagyszerű eredményét. Anélkül, hogy valamilyen didaktikai jellege lett volna Halmos György játékának, nyilvánvalóan az ő szellemi vezetése érvényesült a művek előadói megfogalmazásában. Szabó Péteren viszont egy pillanatig sem érzett, hogy muzsikálásában feszélyezné partnere személyisége, mivel azonosulni tudott a művek zenei tartalmának ily módon kialakított értelmezésével. Mint pódiumra született, muzsikával „bélelt", ugyanakkor tudatosan formálni tudó, belső fütőttségtől áthatott, biztonsággal fellépő hangszeres előadó, könnyedén tudott felnőni Halmos György méltó partnerévé. A Bach-szonáta első tételének tökéletes dialógusa, amely a Brahms szonáta első tételének a feldolgozásában is hasonló módon megismétlődött, vagy a Beethoven-szonáta fináléjának a tiszta polifóniája, akárcsak ez utóbbi mű első tételében az Allegro rész töretlen agogikai egységben megszólaltatott fő témája, mind-mind zavartalanul és szervesen épült bele a színben és hangulatban igen változatos, ugyanakkor mindvégig választékos ízlésű közös zenélésükbe. Apróbb észrevételeink közül érdemesnek véljük megjegyezni, hogy bár nem szembeötlő, de mégis észlelhető némi önkényeskedés Szabó Péter játékstílusában, főleg a Bach-szonáta lassú tételében, ami abban nyilvánul meg, hogy a hosszabb értékű hangok elejét hangsúllyal kiemeli, majd hirtelen kilazít, miáltal a melódia nem fentartott ív-vonalként jelentkezik, hanem pillérekre támaszkodó, hullámzó belső dinamikát eredményez, némileg elaprózván a nagyvonalú formai kibontakozást. Továbbá pillanatnyilag még forrongó előadásmódja jótékonyan csiszolódna, ha vibrátójában nyilvánvalóbb különbséget tenne a lírai részekben kívánatos hangot felmelegítő és a feszültséget keltő intenzív vibrató között. Ezek tulajdonképpen apró részletkérdések, de érdemes odafigyelni rájuk is. Illendőnek tartjuk Halmos Györgynek megköszönni, hogy a kulturált muzsikálás stafétabotját a fiatal tehetségeknek önzetlenül és fáradságot nem kímélve továbbadja, és a Román Operának, hogy helyet adott ennek a szép és megható hangversenynek.

Barabás Béla

Utunk
1985. május