Megújuló Hungaroton

Rosszmájúan azt is mondhatnók: legfőbb ideje volt már! – hogy hanglemezgyártásunk jelét adja új életének. Nos, ez a frissen megjelent kompaktlemez többszörösen örvendetes, azon túl is, hogy a Hungaroton megújhodását jövendöli.

Örvendetes egyrészt azért, mert két ragyogó fiatal művészt enged szóhoz jutni, másrészt azért, mert századunk zeneszerzésének két magyar klasszikusát mutatja be. Persze a bemutatkozás fogalma kissé eltúlzott, ha Lajtha Lászlóra vonatkoztatjuk, akinek centenáriuma az elmúlt években alkalmat adott mostohán elhanyagolt életműve felidézésére. Annál inkább helyénvaló – sajnos! – bemutatásról beszélni Dohnányi Ernő esetében, akit az elmúlt emberöltő alatt „sikerült” szinte teljes feledésbe meríteni, kikiáltván a világhírű mestert háborús bűnösnek, kompozícióit ennek jegyében tilalmi listára tenni.
Mindez Szabó Péter gordonkaművész és Várjon Dénes zongoraművész e lemezen felmutatott teljesítményét a művészi kiválóságon túl, mint kultúrpolitikai szempontból nagybecsű tett, külön elismerésre méltóvá avatja. Ebben a produkcióban e két művész nem önmagát kívánja minél előnyösebben reprezentálni, hanem annak a két alkotónak emléke előtt tiszteleg, akiket megismerni és becsülni enyhén szólva illendő itthon – különös tekintettel a nagyvilágban már régóta kivívott megbecsülésükre.
Dohnányi B-dúr gordonka-zongoraszonátája még a múlt század utolsó esztendejéből való, a zeneszerző huszonkét éves korából: a fiatal Dohnányi Brahms iránt tanúsított elkötelezettségének példája. Vérbeli kamaramuzsikus alkotása, aki már igen korán tökéletes magabiztossággal uralta a hangzás egyensúlyát éppúgy, mint a klasszikus forma arányait.
Lajtha László két kompozícióval szerepel a lemezen. Gordonka-zongoraszonátája 1932-ben keletkezett, negyvenéves korában, amikor a francia zeneszerzők hatása alatt állott. Ha csak ezt az egy művét rögzítené e felvétel, a Lajthát még nem ismerő hallgató virtuóz formaművész, érzelmi világát a csillogó ötletek mögött elrejtő zenei zsonglőrt hallana ki a szonátából. Milyen más a nyolc évvel későbbről való Concerto, amely után a lemezen felhangzik! Mintha a háború valamennyi kínját előre megsejtené, személyes hangon, egyes szám első személyben szól itt hozzánk Lajtha, megrendítő szűkszavúsággal, ezért kétszeres hatással.
Hiszem és remélem, hogy ez a lemez eljut a külföldi hallgatókhoz is, részben, hogy megismertesse velük két nagyszerű művészünk minden szempontból kiváló produkcióját, részben, hogy önmagunkat igazolhassuk a világ előtt: végre elérkeztünk már értékeink megbecsüléséhez!

Pándi Marianne

Magyar Nemzet
1993