Koncertkritika

TAKÁCS-NAGY GÁBOR, SZABÓ PÉTER és VÁRJON DÉNES zongorás triója három súlyos és terjedelmes kompozíciót adott elő a Zeneakadémia nagytermében. A nyitószám, Beethoven op. 70, no. 2-es Esz-dúr műve megteremtette a légkört és meghatározta a közös zenélés legfőbb rendezőelvét: ez alkalommal minden a megszólalás jelentősége és az intenzív hangzásigény körül forgott.

A nyitótétel gyors főrészében a dallamformálás egyszerre volt éneklő és energikus – az előadás nemcsak a lírát, de a melódiák áradását is hangsúlyozta. Az Allegretto második tételben a három muzsikus a karaktergazdagságra irányította a figyelmet, míg a Menüett – amelyben ismét az éneklés vette át a vezető szerepet –, a tolmácsolás harmóniaérzékenységével tudatosította, hogy nemcsak Schubert volt Beethoven kortársa, hanem olykor a Beethoven-művek egy-egy szakasza is emlékeztet a fiatalabb pályatárs hangjára. A fináléban a pezsgő ritmika és az élénk mozgás a zene erejét állította előtérbe.
Schumann 110-es opuszszámú g-moll triójában az együttes a zaklatott-szenvedélyes előadásmód útjára lépett, a hangzásigényt pedig a szimfonikus megszólalásig fokozta. Külön említést érdemel a finálé megfogalmazása: itt Takács-Nagy Gábor, Várjon Dénes és Szabó Péter nemcsak táncos lendületet csempészett a tételbe, de szinte a jellemábrázolásig merészkedett, az erős karakterkontrasztok segítségével a Dávid-szövetség három eltérő vérmérsékletű figuráját, Eusebiust, Florestant és Raro mestert idézve. Mit tehetett hozzá mindehhez a második részt kitöltő Smetana-mű, a szintén g-moll hangnemű, op. 15-ös zongoratrió? A szenvedély, a vehemencia további fokozása, az egyre erősebb hangzásigény mellett elsősorban a formaértelmezés bátorságát. Az előadás megmutatta, mennyi – a szó jó értelmében vett – „szabálytalanság” jellemzi Smetana szertelen, de lebilincselő trióját, ám azt is jelezte, az igazi muzsikusnak nem kell félnie az egységes tempó- és tételkarakter hiányától: ha azonosul a zene folyamával, a megszólaltatás átlendül a forma holtpontjain.
Várjon Dénes billentése kristályosan csengő és plasztikusan körülhatárolt: kiváló eszköze az intelligens, ám érzelemgazdag zongorázásnak. Szabó Péter és Takács Nagy Gábor egyetért a telt és gazdag vonós tónus igényében – a hegedűművésznek azonban az erősebb dinamika vagy egy hirtelen, éles akcentus forszírozottá teszi, olyakor el is torzítja a hangját. Mindez azonban elhanyagolható észrevétel az est alapvető tapasztalata mellett. Akadt, aki úgy fogalmazott, ez a hangverseny a régi, gazdagabb évtizedek emlékét idézte. De talán közelebb jár az igazsághoz az a beszélgetőpartnerem, akinek számára mindenekelőtt a jelentős európai zenélés élményét nyújtotta a trió koncertje. Valóban: Takács Nagy Gábor, Várjon Dénes és Szabó Péter játéka Európa legjobb hagyományait képviseli – a színvonal jogán és anélkül, hogy ehhez bármilyen hivatalos testülettől engedélyt kellene kérnie. (November 5. – Zeneakadémia. Rendező: Strém Kft.)

Csengery Kristóf

Muzsika
2001. január