Kodály, Szabó és persze mások - akiket ismerünk

A Bartók Emlékház mindig szerencsés választás, ha szeretnénk hangversenyünket egy olyan közegbe helyezni, amelynek minden részlete kötődik a magyar zenetörténethez, egy a megszokott világból éppen kiveszni készülő, idővel és térrel gazdagon redelkező szemlélethez. No persze csak akkor, ha nem igényeljük a tömeget, a számtalan és tegyük hozzá névtelen nézőt. Mert itt a lényeg, hogy a közönségnek is neve lehet és ilyen értelemben van is.

Kiegészített változata a 2007. november 15-én, a Bartók Béla Emlékházban elhangzott hangverseny 20-án megjelent recenziójának.

Már a férőhelyek miatt is. De ne essünk abba a hibába, hogy a felszínből ítélünk! Kevesebb ember is lehet személytelen és több is őrizheti a mára már avittnak tűnő egyediségét. A hely szelleme, a kert, a ház, a hosszú évek óta odajáró emberek lelkülete adja meg együtt ezt a kohéziót. Amikor belépek a Bartók Emlékházba ismernek, mert ott csak az ismerősi, névvel megjelölhető létezés található. Aki ezt megérti, az léphet be a Bartók Emlékház világába. Vélhetően az SZCSNT-nek, azaz a Szabó Csaba Nemzetközi Emléktársaságnak ez sikerült, az “emlékhangverseny Kodály Zoltán születésének 125. évfordulójára” produkciót itt rendezték meg. Az nem okozott különösebb megdöbbenést, hogy az emlékhangversenyen Szabó Csaba műveit is hallottuk és az sem, hogy a főszervező, Szabó Péter csellóművész játékában gyönyörködhettünk. A gordonkaművész Fesztiválzenekarban betöltött szólócsellistai tevékenysége mellett édesapja, Szabó Csaba zeneszerző emlékét és munkásságát ápolja a fentebb már említett emléktársaságban. Viszont az tényleg meglepetést okozott, hogy Szabó Ildikó, az előadóművész 14 éves lánya – és beleveszve a rokoni szövevénybe az eméktársaság névadójának unokája – olyan hangon csellózott, ami azóta is megmaradt bennem, de szerintem másokban is. Esszenciálisan. Kodály Zoltán “Lírikus románcában” mézszerű, viszkózus és mégis lebegő akusztikus identitást ért el, ez talán túlzás is, ugyanis van a szépségnek egy foka, ami kitör az eszközszerűségből és céllá válik. Túltekintve a darabon amely egyébiránt elbírta ezt a gyönyörű hangot, mit elbírta, kitárulkozott, tényleg lehet problematikus a túl szép hang. Persze nyilván sokan örülnének, ha hangszerjátékukban ilyen probléma merülne fel, nevezetesen a hang szépsége háttérba szorítaná az előadott darabot. Főleg tizennégy évesen! A kifejezés dinamikai robbanékonysága, az intenzitás és a hajlékonyság kettősége is megragadó volt, felnőtt, érett játékot hallottunk, amikor teljes mértékig eszközként tudja használni ezen gesztusokat és kialakult képességeket, technikákat, akkor bizony elgondolkoztató meddig tud eljutni ez a játék. Szabó Péter csellójátékáról már sokat írtunk, nem is igazán tudunk hozzátenni az eddigiekhez, inkább a kifejezés szofisztikáltsága ami elgondolkoztatott ezen az estén, a Sári mű bonyolult és integratív szövése igényelte ezt a kifejezésmódot. Integratív volt, mert egyre több eszközt alkalmazott, továbbszőve az eredendő zenei anyagot, miközben primer érzelmekre ható intenzitást is követelt a zenei jelentés. Különös kettőség, a teremtő és az érzéki aktus, a szerzői attitűd különös dimenzió-gazdagsága. A drámaiság, a meditatív és termékeny csönd és ez a kettőség beágyazva egy állandóan gazdagodó, virtuóz készségeket igénylő zenei anyagba – a Cappriccio disciplinato sokféleképpen kifejező mű.

Aminek Szabó Péter tökéletesen megfelelt: feltárta a mű attitűdjeit. Ezen az estén különös gondolat kezdett kialakulni bennem, nevezetesen feltettem magamban a kérdést: a mai előadóművészet milyen mértékig követhet jelentős szellemi irányokat? Jelen esetben ez a feltáró szemlélet, szinte pszichoanalitikus közelítés a zenei anyaghoz, annak háttérinformációihoz, az előadói eszköztárak egész más használatát igénylik. Mindamellett, hogy a kortárs darabok sok esetben jelentéktelenné válnak enélkül az interpretációs stratégia nélkül. Most értettem meg, ezen az estén, hogy a kortárs zene magányossága mögött létezésünk drámája áll: egyéniségünkben hordozzuk a teljességet és személyes döntés, hogy ez továbbhatol-e énünk falain. Tehát a szerző műve maga a kozmogónia, de az érvényessége nehezen távolodik a szerzőtől. A másik oldalról szemlélve a nagy kérdés, hogy beengedjük-e a teljességet magunkba, különösen úgy, hogy ezek személyes teljességek. Lehet ez teljesség? Igen, a kortárs zene példája is ezt mutatja, csak másképp. A teljesség modern parafrázisai ezek a művek. A kérdés, hogy az itélet és a megértés sem működik egyértelműen, mert annyira perszonális mindegyik. Ez különösen nehéz ebben a szabványosítás után valami perverz módon sóvárgó korban. Ezt az esztétikát nem lehet szabványosítani. Szerencsére. Vagy mondjam azt amit kedvem lenne, hogy hurrá? Az biztos, hogy a Bartók Emlékházban koncerten lenni jó dolog. Igencsak jó, ha megértjük ezt az értelmezést.

Hollós Máté műve, a “Fantomdarab fuvolára” pontosan olyan volt, mint amilyennek a szerzőt gondoljuk vagy legalábbis gondolható. Visszavágyódás egy aranykori tökéletesség felé, állandóan ismétlődő, változó és mégis ugyanolyannak maradó szépség után. Vágyak és vonzódások végtelenül kifinomult módon: szobortöredékek az esti parkban. Egy nemlétező, tán soha nem volt tökély. Hollós Máté klasszicista művész romantikus erőkkel, aki persze kételkedik léte jogosságában. A kételkedés módja és eszköztára maga a komponistai attitűd, az entellektüell kritika, amely nem engedi, hogy melléálljunk. Ő a kételkedő, minekünk ez a jog nincs fenntartva, a szerzőn kívül más szabályok érvényesülnek. Miről is beszéltünk a kortárs zene kapcsán? Egyedi kozmogóniák? A fantomdarabban az előadó Nagy Bernadett, nyilvánvalóan szerzői utasításra benézett az egyik ajtón, majd bejött a másik ajtón: térjáték.

Itt ragadjuk meg az alkalmat, hogy kiemeljük Kollár Zsuzsa teherbíró és koncentráló képességét, aki az egész koncerten a kamarai faktúra akár kíséretnek is tekinthető, rendkívül nehéz, de kihívásokkal teli zongoraszólamát vállalta magára. Jelezzük, hogy az összefoglaló játák tényleg kereteket adott az est melodikus és funkcionális szempontból sokszor kitörésekkel tarkított hangszerjátékának. Az ő nyugodt, figyelmes zongorázása adott lehetőséget a csellók kibontakozásának, a néha száraz hang egyensúlyt képezett a vonós hangszerek édességének, időnként talán túlságos színgazdagságának. Az adott helyeken erőszakosnak tűnő zongorahang viszont láthatóan tudatos volt: megtartotta a zenei folyamat koherenciáját. Persze kérdés, hogy enélkül nem maradt volna-e meg? Ne legyünk bizalmatlanok, a kvantumfizika új eredményei a valóságszeletekről beszélnek, amelyek közül az egyik szuperpozicióba kerül. Hagyjuk érvényesülni magunkban mindkét lehetőséget - igaz az egyik valóság volt. Tehát nagy teljesítmény volt a zongorista játéka.

Egészen másképp volt szenzációs Kispál Sándor játéka, aki Szabó Csaba Távolodva című művét adta elő, preparált zongorán - hihetelen elkötelezettséggel. Komoly és összetett faktúra volt, tétel(szerű) változékonysággal. Tételszerű, de másképp, ellentétes világok olvadnak egy struktúrává. A már majdnem manierista formalizmustól a teljes kitárulkozásig vezet az út a műben. A Koncertarab Fagottra és a Fúvós Szerenád szintén jellegzetes szabói zene volt, a megszokott dinamikai kitörésekkel és megkérdőjelezhetetlen erőterekkel, amit a néha szinte már nyers humor lényegített át. A szinte már megszokott, sőt a kor szerzőitől jóformán elvárt népi ihletés jelenlétében szintén nem csalódtunk, Szabó Csaba láthatóan belső motivációk alapján nyúl ezen mélységekbe.

Az estet Meister Éva (színművésznő) megalkuvásokat semmilyen szinten nem ismerő előadása foglalta keretbe.

Domonkos

Forrás: www.hzo.hu

Hangszer és Zene
2007. november