Interjú: Rendhagyó szerelmi háromszög - családon belül

Apa és lánya – önmagában különös kapcsolat, főleg, ha vonzalmuk tárgya ugyanaz, jelen esetben a cselló.

A cselló fizikai valójában nem volt jelen, mégis róla esett a legtöbb szó. A Liszt-díjjal márciusban kitüntetett gordonkaművésszel, Szabó Péterrel, a Fesztiválzenekar szólócsellistájával, és lányával, Ildikóval, tizenegy nemzetközi zenei verseny díjazottjával egy áprilisi szombatdélután beszélgettünk. Az interjút egyébként azért időzítettük a hétvégére, mert Ildikó, aki tizenegy éves kora óta a Zeneakadémia Különleges Tehetségek osztályában tanul csellózni, ezekben a hetekben épp az érettségire készül a konzervatórium gimnáziumi részében, így a hétköznapok meglehetősen zsúfoltak.

− Matek érettségire készülni, gondolom, nem áll közel a szívedhez...

Szabó Ildikó: − Maximalista ember vagyok, néha betegesen maximalista, vissza is kell fogni magam olykor. A cselló mindig prioritást élvezett mindennel szemben, de az iskolában is helyt kell állni. Nagyon zavar, ha egy dolgozat, egy teszt nem úgy megy, ahogy szeretném, még akkor is, ha sosem voltam túl jóban a matekkal. Egyszerűen idegesít, ha nem sikerül, főleg azért, mert tudom, hogy nem az erősségem. Több munkát kell belefektetnem a gyakorlásába, úgy látszik, ehhez nincs tehetségem. Ezekben a napokban gyakran jut eszembe a nagyapám, aki pici koromban mindig arra figyelmeztetett, hogy okos gyermek sosem unatkozik. Ez egy kisgyerek nyelvezetére lefordított életbölcsesség. Ma úgy értelmezném, hogy aki magas intellektussal rendelkezik, annak kötelessége a képességeit továbbfejleszteni, lefoglalni testi és szellemi energiáit, egyszóval elfoglalni magát és dolgozni. Amennyire időm engedi, szívesen olvasok – persze sosem annyit, amennyit szeretnék –, és verseket is írok. Minden „felesleges” időt próbálok megtölteni. A villamoson általában könyvekkel, kottákkal, fejhallgatóval felszerelkezve látnak a barátaim.

− Ön hogyan viseli a lánya maximalizmusát? Bírja nézni, amikor versenyek előtt gyötri magát, és éjszaka is tanul?

Szabó Péter: − Nemcsak ő gyötri magát olyankor, hanem én is őt. Nagy közös munka ez az egész. Volt, amikor ajtócsapkodás lett a vége, de hát mi egy elég temperamentumos család vagyunk, nincsenek unalmas hétköznapok... Az összes versenyfelkészülésében részt vettem mint apa, mint gordonkaművész és mint menedzser. Bizonyos erőforrásokat elő kellett teremteni ahhoz, hogy eljusson ezekre a versenyekre, mert azért ezek eléggé költségesek.

− Ilyenkor a csellónak is külön repülőjegyet kell venni.

Sz. P.: − Igen, aztán van a nevezési díj, s mivel a verseny általában egy hétig tart – legalábbis ha bejut a döntőbe, de idáig minden alkalommal bejutott –, ennyi időre kell szállodát, ebédet, vacsorát fizetni. Örömmel csinálom: amikor én nevelkedtem, gyakorlatilag az országhatárnál megállt az utazásunk. Az, hogy én tovább képezhettem magam, egyenlő volt a csodával. Ezért próbálom Ildit folyamatosan biztatni, hogy minden versenyre el kell menni, függetlenül attól, hogy teljesen idegenként, vagyis hátszél nélkül megy-e az ember. Tartom őt olyan világszintű tehetségnek – és ezt most nem az apa mondatja velem, hanem a gordonkaművész –, aki minden mércével megmérettethetik ebben a pillanatban, akármelyik versenyen. És ez olyan fantasztikus dolog, amivel élni kell.

− Régebben, úgy tudom, nem akartad, hogy édesapád legyen a tanárod, mert nem jó, ha a két szerep összekeveredik. Amikor a tehetségedről beszél, nem tartasz attól, hogy esetleg elfogult?

Sz. I.: − Nem, soha nem éreztem, hogy a kritikái azért formálódnak, mert ő az apám. Amikor zenéről van szó, ezek a dolgok valamelyest megszűnnek. A támogatása, a segítségnyújtása, a tapasztalatok átadása az apából is jön, de a zenéről való gondolkodás, a szakmai viták nem apa–lánya szinten valósulnak meg, hanem egy már érett, kiforrott csellóművész és egy még kevésbé érett, kevésbé kiforrott nebuló között. Tehát bennem soha nem merült fel, hogy elfogult lenne.

− Szóval ilyenkor nem a gyerek–szülő viszony, és nem a tanár–diák kapcsolat dominál, hanem szakmai konzultációkat tartotok.

Sz. I.: − Igen. Nem is tudok édesapámra tanárként tekinteni. Nagyon sok esetben örülök is, hogy nem a tanárom, de mint tanácsadó mindenben számíthatok a véleményére, és ez nagyon jól jön. És természetesen van, amivel nem értek egyet, a nézeteltérésekből pedig gyakran vannak viták is. Ezekkel együtt élünk.

− Édesanyád zongorista, otthon tehát mindkét hangszer adott volt, de te elég egyértelműen választottál. Négyévesen azt mondtad, szeretnél csellózni tanulni.

Sz. I.: − Kétévesen elkezdtem apukámat utánozni. Volt egy nagyon régi brácsánk a szekrény tetején, és amikor apu leült gyakorolni, addig könyörögtem, amíg levette nekem a hangszert, én meg próbáltam utánozni a mozdulatait. A zongorát nem szerettem, de a cselló hangja azonnal megfogott, úgyhogy számomra nem volt kérdés, melyik hangszert válasszam.

− És önnél hogyan történt a hangszerválasztás? Szintén azonnal tudta, hogy a csakis a csellót szeretné?

Sz. P.: − Édesapám zeneszerző volt, emellett zongorista, tanár, zenetudós és népzenekutató. Ő mindig arra nevelt engem és az öcsémet – aki egyébként hosszú ideig a Magyar Állami Operaház koncertmestere volt –, hogy ne csak hegedűsök, ne csak csellisták legyünk, hanem ízig-vérig muzsikusok. Tízévesen már a zeneszerzés alapjaira tanított minket, például úgy, hogy leült velünk improvizálni. Közösen muzsikáltunk, ő zongorázott, az öcsém hegedült, én csellóztam, és apám különböző motívumokat adott, amelyeket ki kellett bontani. Hétvégenként foglalkoztunk ilyesmivel, eleinte csak hármasban, később az osztálytársainkat is meghívta, és belevonta a kamarazenélésbe. Az elsődleges azonban nálunk a zongoratanulás volt: azt négyévesen kezdtem, a csellót csak később választottam. A zongoratanárnőmnek volt egy lánya, aki csellózott, és a hangszert a zongora alatt tartotta. Egy idő után én többet voltam a zongora alatt, és pengettem a csellót, mint a zongora mellett. Aztán úgy egy évvel később, ötéves koromban azt mondta az apám, hogy ha ez engem ennyire érdekel, tanuljak csellót is. Elkezdődött ez a kettősség, ugyanolyan intenzitással jártam cselló- és zongoraórára, később magánúton zeneszerzést is tanultam. A kolozsvári zeneakadémián viszont, ahova még a pesti előtt jártam, nem voltak kétszakos megoldások. Választani kellett, és úgy döntöttem, hogy a cselló szakra jelentkezem, amivel én is versenyeket nyertem, még egészen fiatalon. Így lettem „csak” csellóművész.

− De melyiket szerette jobban?

Sz. P.: − Ez változó volt, egyszer az egyiket csináltam szívesebben, máskor a másikat. Másfajta impulzusokat kaptam a szüleimtől, mint Ildikó. Apám mindig azokat a zeneszerzőket hozta fel példának, akik nem „csak” komponáltak: Kodályt, a zseniálisan zongorázó Dohnányit és Bartókot, vagy éppen Enescut, aki – szintén a zeneszerzés mellett – kiválóan zongorázott és hegedült is. Ők azt mondták, hogy egyik munkával kipihenik a másikat.

− És ezzel ön is így van?

Sz. P.: − Az elmúlt tizenöt évben nem nagyon maradt időm zongorázni, mert más kötötte le a figyelmemet. Elkezdtem egy zenetudományi munkát, a csellóirodalom legrejtettebb zugait próbálom kifürkészni, olyan darabokat felkutatni, amelyek értékesek, de ez idáig ismeretlenek maradtak, így például a Haydn-tanítványok munkáit. Nagyrészük kétszázötven éve kéziratban van, tehát meg sem jelent soha. Ezeket a műveket igyekszem a világ múzeumaiban felfedezni, megtanulni, eljátszani és kiadni.

− Tehát olyan darabokat eljátszani, amit korábban senki...

Sz. P.: −...amit más még nem csinált a világon. Ez nagy kihívás és nagyon szép feladat. Emellett persze meg kell szűrni, hogy mi az, ami érték, és mi az, amit ott hagyok a könyvtárban. Találkoztam egyébként olyan fantasztikus darabokkal, amelyekről a zenetudósok kétszázötven éve nem tudnak. Ezeket szeretném megmutatni.

− Ha már a csellóirodalomról beszélünk... Vannak olyan darabok, amelyeket két csellóval kell játszani? Tehát amit önök ketten tudnak előadni?

Sz. P.: − Van sok minden, a preklasszikusoktól kezdve a romantikusokig. És léteznek is ilyen csellóduók a világban, például Onczay Csaba és a fia, Zoli.

− Nyilván könnyebb együtt játszani, hiszen ismerik a másik minden rezdülését.

Sz. I.: − Ismerjük egymás szakmai felkészültségét, előadói stílusát, gondolatmenetét, érzelemvilágát. Ha esetleg kapunk olyan koncertlehetőséget, ahol szabad kezet adnak a műsorválasztásban, nagyon szívesen tűzünk műsorra duózást, illetve olyan darabot, amelyben kamarázási lehetőség van.

− Ha nem családtaggal játszol, milyen kamarapartnert szeretsz? Mi kell ahhoz, hogy jól lehessen együtt zenélni?

Sz. I.: − Szerintem a kamarazenéléshez a legfontosabb a hasonló gondolkozásmód és a rengeteg próba, együtt töltött idő, amikor a partnerek megismerik egymást. A hangszeres próba egy dolog, de egy beszélgetés, azonos könyvek olvasása, vagy akár egy közös csocsójátszma is közelebb hozza egymáshoz az embereket. Gyakran kialakul valamiféle telepatikus kapcsolat, ami rendkívül jól jön a kamarazenélésben. Fontos megérezni, hogy előreláthatólag ki mit és hogyan fog lépni. Tavaly például egyedüli magyarként részt vehettem Svájcban a verbieri fesztiválon, megmondták, mivel készüljünk – így még itthon beszereztem a kottát –, és hogy előre beosztott kamaracsoportokban fogunk dolgozni. A helyszínen tehát három olyan emberrel ültem le kamarázni, akiket életemben nem láttam. Mielőtt még elkezdtünk volna zenélni, pszichológus is foglalkozott velünk, különböző feladatokat adott az egyes kamaracsoportoknak, például asszociációs gyakorlatokat. Volt improvizációs óra is, amely szintén elősegítette, hogy az összjáték csiszolódjon. Nagyon érdekes egyébként, hogyan jönnek létre jól kommunikáló kamaracsoportok. Számomra óriási élmény volt a tavaly nyári muzsikálás, hihetetlen összhang alakult ki közöttünk. Akadtak még különleges szituációk, amelyek végül mind remekül végződtek. Például a bloomingtoni mesterkurzuson nemcsak a partnerekkel nem ismertük egymást, de azt sem tudtuk, mit kell majd játszanunk. Kitették elénk egy Csajkovszkij-darab kottáját, hogy blattoljunk. Ilyenkor furcsa dolgok születnek, a huszadik ütemnél leálltunk, de ott is azt tapasztaltam, hogy ha jó adottságú és technikájú zenészek ülnek le, ott nagy bajok nem lehetnek, könnyedén összecsiszolódnak.

− Idén nyáron Kecskeméten lesz majd alkalom megint ismerősökkel és ismeretlenekkel együtt zenélni. Ez egyébként új kurzus, melyet Szabó Péter talált ki.

Sz. P.: − A Kodály Intézet ad otthont a kurzusnak, és nagyon örülök, hogy nyitott kapukkal fogadták az ötletemet. Az intézet minden nyáron, legalább harminc éve tart továbbképzéseket zenetanároknak, de én arra gondoltam, hogy Kodály zenéje a hangszeres zenéről, a kamarazenéről is szól. Vagyis nagyon fontos lenne a hangszeres művészek képzése is, hiszen a Kodály-módszer lényege a muzsikusképzés. Az volt az ötletem, hogy tartsunk egy olyan kurzust, ahol hangszeres művészek tanítanak, és hívjunk meg hangszeres diákokat, akik kamarázni fognak. A Liszt-év kapcsán jutott eszembe, hogy Lisztet össze lehet kapcsolni Kodállyal, így a részt vevő diákok számára – a Kodály-művek mellett – kötelező egy Liszt- és egy Bartók-mű ismerete is. Hegedűsöket, zongoristákat és csellistákat várunk, a legjobbak fellépési lehetőséget kapnak később két budapesti koncerten, és természetesen Kecskeméten is tartunk egy nagy záróhangversenyt. A kurzusra meghívtunk egy fantasztikus hegedűtanárt, az indianapolisi hegedűverseny nyertesét, Virginie Robilliard-t, a zongoraprofesszor Szabó Orsolya lesz, aki szintén különleges módszerrel tanít, a csellókurzust pedig én tartom.

−A csoportjában ott lesz a lánya is.

Sz. P.: − Igen, ő adott, azt, hogy mennyit fogunk vitatkozni, még nem tudom.

Sz. I.: −Nagyon várom már a nyarat, főleg azt, hogy vége legyen ennek az egész érettségi- és felvételiőrületnek. Jó lesz, hogy újra dolgozhatok, és a legtöbb időt megint a cselló mellett tölthetem.

Bokor Gabriella

Forrás: www.otvenentul.hu

Ötvenentúl.hu
2011. május