Ignace Pleyel: D-Dúr Hegedűverseny, Szerenád szóló hegedűre, gordonkára, vonósokra és két kürtre

(Vonós versenyművek, 2.)
Szabadi Vilmos – hegedű
Szabó Péter – gordonka
Erdődy Kamarazenekar
Hangversenymester Szefcsik Zsolt
Hungaroton Classic HCD 32241

A concerto műfaja lényegesen önállóbb feladatmegoldást követel a fúvósokkal bővült zenekartól, hiszen a szólistát (vagy szólistákat) nem elég csupán kísérni, a szóló mellett a tutti szólamoknak partnerként kell megállniuk a helyüket. Pleyel D-dúr hegedűversenyének és Szerenádjának magánszólamát Szabadi Vilmos játssza, biztos ízléssel, stílusismerettel bocsátva útjukra az eddig ismeretlen kompozíciókat. A zeneszerző – talán Haydn hatását mutató – takarékos témái korántsem részesülnek olyan ötletgazdag kidolgozásban, mint ahogyan azt mesterének műveiben megszokhattuk. Az olykor eluralkodó bőbeszédűség pillanatait remekül hidalja át Szabadi világosan értelmező, egyszerű és tiszta vonalvezetésű játékmódja. Nem csillogtatja öncélúan a technikát – aminek felmutatására egyébként bőven nyílik alkalom mindkét versenyműben (a cadenzák származásáról a kísérőfüzet nem tudósít). A lassú tételekben élvezhetjük tömör, de hajlékony hangját és gesztusgazdag, mesterkéletlen előadását. Sajnálatos, hogy a hegedűversenyben Szabadi csak saját szólamáért felelhet – igényességét nem veszik át a zenekari játékosok, akik a teljes kompozíció során kissé gazdátlanul sodródnak a szólista nyomában. Nem elég tiszta a hangzáskép, mintha hiányozna az egységes elképzelés a megszólalás mikéntjéről. Az intonáció nem kielégítő, a szólamok összjátéka pontatlan, s így az egyes muzsikusok nem képesek koncentrált egésszé forrasztani az együttest. A tutti nem jelenik meg tömbként sem a szóló ellenében, sem vele együtt.
Egy zenei interpretáció időbeli koordinátáit mindig a basszus határozza meg. Ha nehézkes, ha nincs vivőereje, akadályozza a zenei energiaáramlást, megnehezítve a közép- és felső szólamok munkáját. A Szerenádban szerencsére már nem érzékelhető ez a hiányosság, a mélyvonósok viszonyítási pontra lelnek a csellista Szabó Péter játékában. Ebben a műben a két concertáló hangszer viszonya nem kiegyenlített, a hegedű az első három tételben lényegesen több játszanivalóhoz jut, csak a záró rondó enged kiegyensúlyozottabb párbeszédet köztük. A hegedű szólamába ékelődő csellószólók könnyedén futnak ki Szabó Péter vonója alól.
A lemez érdekessége, hgoy Pleyel hegedűversenyét két különböző fináléval mutatja be. A felvételek számozott sorrendjében a későbbi változat Haydnt idéző, egyértelműen hatásosabb, 6/8-os rondója hangzik el először, ezt követően a korábbi verzió kissé fakónak hat (nyilván nem véletlen, hogy már 1788-ban is háttérbe szorult). Kedvezőbb benyomást kelt, ha egy újabb meghallgatás alkalmával eleve a későbbi verziót választjuk harmadik tételnek.

Muzsika
2004. július