Háromdimenziós muzsika
A hazai zeneműtermés az utóbbi években nagy bőséggel jelentkezik a hangversenyéletben, s a közönség öröme és elégedettsége annál nagyobb, ha kiforrott, érdekes zenei értékkel találkozik.
Ez történt a kolozsvári filharmónia március huszadikai kamarazenekari hangversenyén Terényi Ede Barokk rapszódiájának az ősbemutatója alkalmával. Nem volt ugyan váratlan meglepetés a mű sikere, mivel megszoktuk már, hogy Terényi Ede minden alkalommal ötletgazdag, hangulatában változatos, aprólékos gondossággal megkomponált zeneművekkel jelentkezik. Minden alkotásának van szellemi fedezete, és minden zenei gondolata szem előtt tartja a hallgató befogadóképességének a határait. Nem bocsátkozik felfoghatatlan kombinációkba, kerüli a rendezetlen hangkonglomerátumokat, ezzel szemben frissen ható és természetesen érzékelhető zenei megoldásokat keres, a hangszerek lehetőségeinek előnyös, sokszor újszerű kiaknázásával. Terényi Ede sikereinek egyik kulcsa éppen a jól játszhatóság. Az előadók könnyűszerrel feltalálják magukat a hangszerszerű zenei szövegben és tudván, hogy lehetséges, még a nehezebb technikai feladatokat is ambícióval igyekeznek megoldani. Így módon igényessége nem demoralizáló, hanem ösztönző.
A Barokk rapszódia műfajilag a XVII—XVIII. századi concerto grosso emlékét eleveníti fel, amelyben egy szólóhangszer áll szemben az együttessel, jelen esetben a csellószólam egy csembalóval, hárfával és ütős hangszercsoporttal kibővített vonószenekarral. Tulajdonképpen olyan, többrétegű zenei ötvözetet szerkesztett a szerző, amelynek alkotóelemei önállóan már adva voltak, de amelyeknek ez a fajta egybeolvasztása életképes, új szintézist eredményezett. Egyik rétege a barokk kor zenei stílusának sajátosságait hozza, a második az azzal egyidőben Kelet-Európában, még pontosabban az erdélyi tájegységeken használatos dallamvilágot idézi meg, a harmadik az előbbi kettőt katalizátorként összeolvasztó, tágabb keretű huszadik századi hangzásvilágot jeleníti meg.
A Barokk rapszódia egyike az utóbbi években komponált hat új concerto grosso-sorozatnak, mégpedig sorrend szerint a negyedik. Ezek közül eddig a Vivaldiana címet viselő fuvolaszólót használó concerto hangzott el Kolozsváron és Bukarestben is, feltűnő sikerrel. A csellószólamnak a Bach-szólószonátákra emlékeztető használatával, valamint a barokk korban közkedvelt quodlibettel kimutatható rokonságával (régi egyveleg típus, amelyben különféle dallamok többszólamú kombinációiban egyaránt feldolgoztak tisztán világi, esetleg népi anyagot vagy egyházi énekeket) a Barokk rapszódia a Vivaldianához hasonlóan a Bachiana nevet is viselhetné. Erre utal a zenei szövet felrakásmódjának bachi tömörsége és a hangzástér teljes telítettsége is (a Brandenburgi koncertek mintájára).
A kelet-európai és ezen belül a magyar nyelvterület XVII—XVIII. századi dallamvilágának (amelyet különböző kódexek, feljegyzések és a népdalhagyomány őrzött meg) szintetizálóan újraköltött zenei tematikájával annak a lehetőségnek a gondolatával kacérkodik a szerző: hogyan alakulhatott volna abban az időben a Kárpátok ölében a műzene, ha a véletlen folytán a barokk mesterek valamelyike itt munkálkodott volna. Ezzel a szerző által kidolgozott fiktív zenei nyelvezettel, amellyel végül is a sorozat minden darabját megírta, egyben a hat concertóból egységes, zárt mikrokozmozt alkotott, s felvázolta e zenei nyelvezet szótárát és nyelvtanát is.
A modern zenei gondolkodásmód katalizátorként való jelentkezése a műben több síkú: a formaszerkezetben éppúgy jelentkezik, mint a hangszerelésben, a ritmuselemek kimunkálásában vagy a harmóniák megszerkesztésében. Legkevesebb kortársi jegyet a dallamvilág visel magán, hiszen az abból a szintetikus zenei nyelvből született meg, amely szótárával a múlt kelet-európai zenéjéhez kapcsolódik. De a kétféle világnak az egymásra helyezése jellegzetes „bitonális”, sőt „politonális” karaktert ad a műnek s a dimenziók így kibontakozott időbeni párhuzamossága a legteljesebb modernséget eredményezi.
Az ősbemutató sikere kétségtelenül elsősorban a szólista kezében volt. Ha a mű tetszést aratott, akkor Szabó Péter nagyszerű előadói erényeire is oda kell figyelnünk. Annál is inkább, mivel a kolozsvári zenekar előtt egy fiatal tehetség első „berobbanásának” lehettünk tanúi, aki nemzetközi mércével mérhető rátermettséggel és egészen nagyvonalú fellépéssel bontakoztatta ki Terényi Ede alkotásának a szépségeit és belső értékeit. Szabó Péter neve eddig sem volt teljesen ismeretlen, mert a kolozsvári főiskola hallgatójaként, amelynek jelenleg is IV. éves növendéke, különböző alkalmakkor már bebizonyította rendkívüli adottságait. Egy kortárs zeneszerző művének a bemutatása nagy felelőséggel jár, hiszen évenként, vagy talán több év után is csak egyszer-egyszer kap helyet a hangversenypódiumon valamelyik szerzeménye. Így aztán hosszú időre az előadóval együtt sújthatja az esetleges bukás, vagy a jóindulató közöny. A közös sikerben az elismerés fénye a műre éppen úgy ráragyog, mint az előadó személyére. Szabó Péterről mindenekelőtt azt kell leszögeznünk, hogy tartalmas zenei egyéniség. Ez tükröződik a különlegesen kiegyensúlyozott, színes, kifejező hangképzésében, a pregnánsan ritmikus, építkező szellemű, technikai biztonsággal kivitelezett dallamvezetésében, valamint abban az elmélyült muzsikálásban, amelyben van energiája a részletek szépségeinek kiaknázására.
Több, más szerencsés tényező is közrejátszott a Barokk rapszódia sikeréhez, amelyek közül a zenekar figyelmes hozzáállása mellett feltétlenül meg kell említeni a keretet is, amelyben elhangzott. A Vivaldi Évszakokkal kezdődött a hangverseny, Ruha István nagystílű, hallást-lelket gyönyörködtető játékával, amelyben a zenekar is hozzáidomult Ruha hajlékony hegedűtónusához. Utána Sabin Drăgoi Divertiment rustic című kamarazenekari szvitjéből következett két részlet, és a műsor központi darabjaként került bemutatásra Terényi Ede szerzeménye. Végül Gershwin Porgy and Bess operájából készített szvit-összeállítás kamarazenei hangszerelését hallhatta a közönség, amelyet maga a hangversenyt inspiráltan vezénylő Mircea Cristescu hangszerelt meg. Önmagáért beszél a tény, hogy ebben a műsorösszeállításban központi súlypontnak megfelelt a Barokk rapszódia. Csak kevesen tudták, hogy a közönség meleg, elismerő tapsával a szerző ötvenedik születésnapját is ünnepli.
Barabás Béla
Utunk
1985. április
