Hangverseny
Szerző: Malina János, Csengery Kristóf
Lapszám: 2010 április
Izgalmas műsort választott KLENYÁN CSABA, SZABÓ PÉTER és BÁBEL KLÁRA a Bartók Rádió kora esti hangversenyén: felváltva John Dunstable és Tihanyi László kompozícióit adták elő. A kontrasztélmény igen sokrétűnek bizonyult a csaknem hat évszázad előtt írt és a mai, az angol és a magyar, a polifon együttesre és a szólóhangszerre komponált, a vokális és az instrumentális fogantatású darabok között. Dunstable elsőrangú és nagyhatású zeneszerző volt, aki meghatározó befolyást gyakorolt az őt követő egy-két generáció nagy francia-burgundi zeneszerzőire. E hangverseny összefüggésében, a szövegtől és az előadás eredeti kontextusától megfosztva, mintegy ritornellszerepben azonban inkább a nemes anyagú és kidolgozású háttér vagy képkeret funkcióját látta el, mely kiemeli a tulajdonképpeni „műtárgy" szépségét és sajátszerűségét. Nos, az elképzelés, mely talán a Klenyán által képviselt Trio Lignumnak is adósa, sikeres volt, s nemcsak Tihanyi művei jártak jól vele, hanem a „kontrasztanyag" is teljes értékű zenei élménnyel szolgált, és úgy éreztem, az előadók számára is élvezetes bemelegítő, illetve levezető feladat volt nehéz szólódarabjaik előtt-után.
A Dunstable-művek mind latin szövegű motetták átiratai voltak, de a tercek és szextek édességét ízlelgető polifon Dunstable-stíluson belül kellő változatosságot képviseltek, megmutatva a szigorúan ellenpontos szerkesztés, a szólamok alkalmankénti szólisztikus kezelése, a népies-világias, sőt játékos hangvétel lehetőségeit. Az előadók pedig teljes koncentrációval, a stíluson belüli különbségeket gondosan kidomborítva játszották ezeket a kompozíciókat. Az átirat jelleget semmiképp sem negatív értelemben említettem: e művek a maguk korában is sokféle előadó-apparátuson szólalhattak meg, tisztán hangszeres együttesen is; a hárfa jelenléte pedig a modern hangszeres előadásba is becsempészte a korabeli hangzásvilág reminiszcenciáját.
Tihanyi László
A teljes szimmetriát némiképp megtörve, Tihanyinak két szólóklarinét-, egy cselló- és egy hárfadarabja szólalt meg a hangversenyen. A Tractus című klarinétdarab -a most hallott összes Tihanyi-műhöz hasonlóan -karakterek és játéktechnikák tekintetében is rendkívül széles skálát ölel fel. Mégis valami eredendő nyugalom: a változékony zenei szövet alapjául szolgáló, feltartóztathatatlan, méltóságteljes lüktetés, s az izgatottabb és szelídebb szakaszok váltakozásának harmóniája jellemzi. A rendkívül expresszív, a különböző játékmódokat és speciális effektusokat fantáziadúsan alkalmazó darab elmélyült hangszerismeretről tanúskodik - erre utal például a vége felé hallható, vonóvibrátóra, egyszersmind pedig elektronikus zenei effektusra emlékeztető, hullámzó gesztus. Klenyán játékának nagy erényei - a darabbal való teljes azonosulás és a technikai bravúrok teljes alárendelése a mű összefüggésrendszerének - itt is megmutatkoztak.
A Linos rendkívül összetett hárfakompozíció, mind többrétegű dramaturgiája, mind pedig az ennek megfelelően differenciált hangszeres írásmód jóvoltából. A művet másodszor volt alkalmam hallani, s míg a korábbi előadás során a játékos figyelmét láthatóan lekötötték a darab rendkívüli technikai igényei, kétségeket hagyva a mű értékeit illetően is, ez az előadás megmutatta, hogy nagyon is szuggesztív, helyenként hallatlanul erőteljes, finom árnyalatokban és eredeti ötletekben gazdag, sőt humorral is rendelkező, emellett biztos kézzel formált kompozícióról van szó. Bábel Klárát dicséret illeti az imponáló előadásért és az elmélyült munkáért, amellyel az anyagot legyőzve a zenei varázslatra tudott koncentrálni.
A szólógordonkára írt Clausula No. 1 a Tractussal rokonítható, expresszív retorikájú mű, amelyben persze meghatározó elem a hangszer sötétebb, férfiasabb karaktere. A zene rendkívüli érzelmi skálát jár be a nagyívű, szenvedélyes gesztusoktól a szorongás már-már állati hangjaiig, illetve a szépséges, katartikus befejezésig. Tihanyi itt is képes arra, hogy a hangszeres effektusok kavalkádja öncélúságtól mentesen, engedelmes eszközként szolgálja a világosan formált zenei folyamatot. Ez persze olyan értő, kiváló, magabiztos csellistát feltételez, mint Szabó Péter, a darab mostani előadója.
A legfrappánsabbnak talán a legrégebbi kompozíció -pontosabban tétel -, a Schattenlos No. 1, az 1997-es Schattenlos-sorozat klarinétos szólótétele tűnt. Ez a többieknél lényegesen rövidebb és derűsebb, üde, sőt temperamentumos darab zárószámként ideálisan kerekítette le s gazdagította újabb lényeges színnel a zeneszerzői portrét. (Február 1. -A Magyar Rádió Márványterme. Rendező: Magyar Rádió)
Malina János
Muzsika
2010. április
