Áhítat és szórakozás - Az Erdődy Kamarazenekar új lemezei
Szerző: Regős Eszter
Lapszám: 2004 július
A nyolcvanas évek óta érzékelhetően gazdagodik Budapest zeneélete. Az események választéka műfaji szempontból és stilárisan egyre szélesebb, mára szinte áttekinthetetlen.
Örvendetes, hogy a közönség ünnepi pillanatokban a külföld jelentős előadóit is üdvözölheti, de legalább ilyen fontos kérdés, hogy saját muzsikustársadalmunk milyen mértékben és minőségben aktivizálja magát a hétköznapokon. A versenyszellem felpezsdülésének jele, hogy az egymást követő generációk újabb és újabb kamarazenekarok alapításával próbálkoznak, persze változó sikerrel. Vannak együttesek, melyekről már csak múlt időben beszélhetünk, de akadnak olyanok is, melyek állandó pozíciót harcoltak ki maguknak, ismét mások - részben talán finanszírozási nehézségek szorításában - az időszakos működést találják megvalósíthatónak.
Utóbbiak közé sorolható az Erdődy Kamarazenekar is. Éltetője és szervezője, egyúttal koncertmestere, Szefcsik Zsolt a sokszor játszott kamarazenekari repertoárdarabok ismételgetése helyett fáradhatatlanul keresi a repertoár bővítésének lehetőségét. A könyvtári kutatómunkát is szívesen vállalja, ha régi darabok újrafelfedezéséről van szó, mint a Pleyel-versenyművek esetében. Emellett a fiatal együttes már kortárs kompozíció, Orbán György Stabat Materének ajánlásával is büszkélkedhet. Az Erdődy Kamarazenekar által megszólaltatott művek spektruma széles, s ez azt jelzi, hogy egyelőre nem céljuk a specializálódás, a 18-19. századi zene iránti megkülönböztetett figyelem inkább csak rugalmas irányelv.
Hegyet hágék, lőtőt lépék
Az ezredvég kórusmuzsikája
Farkas Ferenc, Gárdonyi Zsolt, Gyöngyösi Levente, Kocsár Miklós Mohay Miklós, Orbán György és Szőnyi Erzsébet művei
Kolonits Klára, Megyesi Schwartz Lúcia - ének
Budapesti Monteverdi Kórus
Krommer Lúcia - barokk gordonka
Vezényel Kollár Éva és Déri András
Erdődy Kamarazenekar
Hangversenymester Szefcsik Zsolt
Hungaroton Classic HCD 32190
A közelmúltban megjelent lemezei különböző szerepekben mutatják be a kamarazenekart. Az idén működésének 32. évében járó Monteverdi Kórus felvételén a zenekar vendégként szerepel. A lemez anyagát több generáció magyar szerzőinek a cappella kompozíciói alkotják, s ezeknek sorát zárja az énekes szólistákat, fúvós-, és vonóskart is foglalkoztató Stabat Mater. A kórusművek szövegei gondolati egységet képeznek, annak ellenére, hogy sokféle forrásból táplálkoznak. A megzenésítések ihletője négy esetben latin egyházi textus (Szőnyi: Veni Creator Spiritus; Mohay: Confitebor tibi Domine; Gyöngyösi: Missa brevis; Orbán: Stabat mater), a címadó Kocsár-kompozíció és Farkas francia dalfeldolgozása pedig népi vallásos szövegre készült. A művek másik csoportjának kiindulópontja irodalmi alkotás. Két népdal mellett Goethe, Csoóri, Kányádi, Vörösmarty és Weöres Sándor versei, középpontjukban az emberi élet ciklikusan visszatérő nagy kérdéseivel újjászületésről, szerelemről és halálról. A megzenésítések stílusa is különböző hagyományokra támaszkodik. Magától értődő, hogy Gyöngyösi népdalfeldolgozásai a népzenét veszik alapul, de más darabokban is feltűnik a folklór. A vallási szövegek hangzó életre keltéséhez a szerzők szívesen használnak nagy múltú technikákat, mint a fauxbourdon vagy az érett reneszánsz polifon szerkesztésmódja. Szőnyi a Szentháromság titkának kimondásakor egy versszak idejére a Veni Creator középkori dallamát idézi.
Orbán Stabat Materében értelemszerűen kísérő, alátámasztó funkcióban jelenik meg a hangszeres együttes. A többféle stílus és neo-stílus találkozási pontján fogant darabban a szerző úgy foglal állást a zene és szöveg viszonyáról folyatott több évszázados vitában, hogy az előbbit az utóbbi engedelmes szolgálóleányaként állítja elénk. Ennek természetes következményeként a kompozíció előadásának tartóoszlopa az énekkar. A szólisták, Kolonits Klára és Megyesi Schwartz Lúcia produkciója a himnuszszöveg szellemében stílusos, és az énekeseknek az oratorikus műfajokban szerzett jártasságát bizonyítja.
A Monteverdi Kórus minden kompozícióra kiterjedő lelkiismeretességgel és igényességgel kidolgozott előadásában a szólamok egyenként és összességükben is szép tónussal szólalnak meg. Az énekkar figyelemre méltón pontos intonációval és mindhárom nyelven ragyogó szövegérthetőséggel énekel. Az előadások színvonala Kollár Éva felkészítő munkáját dicséri.
Ignace Pleyel
D-dúr hegedűverseny
Szerenád szóló hegedűre, gordonkára, vonósokra és két kürtre (Vonós versenyművek, 2.)
Szabadi Vilmos - hegedű
Szabó Péter - gordonka
Erdődy Kamarazenekar
Hangversenymester Szefcsik Zsolt
Hungaroton Classic HCD 32241
A concerto műfaja lényegesen önállóbb feladatmegoldást követel a fúvósokkal bővült zenekartól, hiszen a szólistát (vagy szólistákat) nem elég csupán kísérni, a szóló mellett a tutti szólamoknak partnerként kell megállniuk a helyüket. Pleyel D-dúr hegedűversenyének és Szerenádjának magánszólamát Szabadi Vilmos játssza, biztos ízléssel, stílusismerettel bocsátva útjukra az eddig ismeretlen kompozíciókat. A zeneszerző - talán Haydn hatását mutató - takarékos témái korántsem részesülnek olyan ötletgazdag kidolgozásban, mint ahogyan azt mesterének műveiben megszokhattuk. Az olykor eluralkodó bőbeszédűség pillanatait remekül hidalja át Szabadi világosan értelmező, egyszerű és tiszta vonalvezetésű játékmódja. Nem csillogtatja öncélúan a technikát - aminek felmutatására egyébként bőven nyílik alkalom mindkét versenyműben (a cadenzák származásáról a kísérőfüzet nem tudósít). A lassú tételekben élvezhetjük tömör, de hajlékony hangját és gesztusgazdag, mesterkéletlen előadását. Sajnálatos, hogy a hegedűversenyben Szabadi csak saját szólamáért felelhet - igényességét nem veszik át a zenekari játékosok, akik a teljes kompozíció során kissé gazdátlanul sodródnak a szólista nyomában. Nem elég tiszta a hangzáskép, mintha hiányozna az egységes elképzelés a megszólalás mikéntjéről. Az intonáció nem kielégítő, a szólamok összjátéka pontatlan, s így az egyes muzsikusok nem képesek koncentrált egésszé forrasztani az együttest. A tutti nem jelenik meg tömbként sem a szóló ellenében, sem vele együtt.
Egy zenei interpretáció időbeli koordinátáit mindig a basszus határozza meg. Ha nehézkes, ha nincs vivőereje, akadályozza a zenei energiaáramlást, megnehezítve a közép- és felső szólamok munkáját. A Szerenádban szerencsére már nem érzékelhető ez a hiányosság, a mélyvonósok viszonyítási pontra lelnek a csellista Szabó Péter játékában. Ebben a műben a két concertáló hangszer viszonya nem kiegyenlített, a hegedű az első három tételben lényegesen több játszanivalóhoz jut, csak a záró rondó enged kiegyensúlyozottabb párbeszédet köztük. A hegedű szólamába ékelődő csellószólók könnyedén futnak ki Szabó Péter vonója alól.
A lemez érdekessége, hogy Pleyel hegedűversenyét két különböző fináléval mutatja be. A felvételek számozott sorrendjében a későbbi változat Haydnt idéző, egyértelműen hatásosabb, 6/8-os rondója hangzik el először, ezt követően a korábbi verzió kissé fakónak hat (nyilván nem véletlen, hogy már 1788-ban is háttérbe szorult). Kedvezőbb benyomást kelt, ha egy újabb meghallgatás alkalmával eleve a későbbi verziót választjuk harmadik tételnek.
Mieczys³aw Kar³owicz, Gra¿yna Bacewicz és Orbán György művei
Erdődy Kamarazenekar
vezényel Lukasz Borowicz
DUX 0433
A legújabb lemez négy kamarazenekari kompozíciót tartalmaz. A lengyel-magyar kulturális kapcsolatok ápolásának jegyében mindkét nemzet két-két zeneszerzőjének művei hangzanak el egy ígéretes tehetségű, fiatal lengyel karmester, Lukasz Borowicz irányításával, magyar muzsikusok előadásában.
A művek kiválasztása azt sugallja, mintha a lemeznek rejtett témája volna a klasszikus szórakoztató zene alakulása e két országban a századfordulótól napjainkig.
Mieczyslaw Karlowicz 1897-es keltezésű Szerenádja még a tanulóévek termése, a fiatalon elhunyt szerző nem érhette meg művészetének kiteljesedését. A darab táncokból építkezik, hangvétele sokszor Csajkovszkijt idézi, harmóniavilága leginkább a fiatal Schönbergére emlékeztet, s névjegyszerűen tanúsítja, hogy az alkotó nem tartozott Wagner ellentáborába. E kompozícióval áll párban Weiner Leó hangsúlyozottan magyar tematikájú, op. 24-es 2. Divertimentója. Lukasz Borowicz tudja, hogy a táncot - bármely nemzetét - komolyan kell vennie az előadónak, ha azt akarja, hogy a hallgató lába megmozduljon: a tempó feszes, a viszszatéréseket előlegező lassítások mértéktartók. A karmester fegyelmezetten vezeti zenekarát, nem engedi túlzásokba esni sem a romantikus dallamok, sem a karakteres ritmika megszólaltatásában. Az irányító kéz inspiráló hatása jól hallható a világos tagolással, árnyalt dinamikával, kidolgozott szólamokkal, egységesen játszó együttesben - nyilvánvalóan gyümölcsöző számukra egy-egy tehetséges karmesterrel töltött próbaidőszak.
A lengyel hegedűművész és zeneszerző, Gražyna Bacewicz Divertimentója az 1960-as években keletkezett. Éles disz- szonanciáival, hűvösen keserű, elidegenített hangzásvilágával gúny tárgyává teszi az ártatlan szórakozást. Orbán György Albumlapok Razumovszkij grófnak című műve hét karakterdarab szvitszerű sorozata. Eltávolító játék, tele utalással, idézetszerű felvillanásokkal - a tételekből olykor mintha Ravel mesefigurái kacsintanának ránk. A teljes lemez egyre fokozódó stíluskavalkádja alaposan próbára teszi az előadók fantáziáját, s a megoldás bizonyítja felkészültségüket. Hangszínek és játékmódok bő változatosságával vonják be a hallgatót a tartalmas szórakozásba. Szívből kívánnánk, bár egy új Razumovszkij vagy Erdődy is kedvet kapna efféle időtöltésre, s lenne támogatója a zenekar további fejlődésének.
Regős Eszter
Muzsika
2004. július
