A BFZ, Hough és Pletnyov
2010. október 30.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Budapesti Fesztiválzenekar
Stephen Hough (zongora)
Vez.: Mihail Pletnyov
CSAJKOVSZKIJ: Rómeó és Júlia – nyitány-fantázia
RAHMANYINOV: Rapszódia egy Paganini-témára, Op.43
SOSZTAKOVICS: XV. (A-dúr) szimfónia, Op.141
A koncert programja és a közreműködők névsora is nagyon csábító. Valójában kora tavasz óta készültünk erre az eseményre. Az első félidő mindkét darabja rendkívül népszerű, de ennek ellenére valahogy nincsenek elcsépelve. A Rómeó és Júlia nyitányfantáziát még csak-csak elő szokták adni, de említésre méltó színvonalon csupán a jobb együttesek képesek eljátszani. Karmester és zenekar számára is nagy kihívás, tehát nem túl hálás feladat. A Rahmanyinov-variációkhoz pedig még egy kiváló zongorista is kell.
Hogy a közepébe vágjak: nem okoztak csalódást! Esetleg lehettek, akik kevesellték a „drámai erőt”, sőt, kedves barátnőnk egyenesen azt állította a szünetben, hogy unta...
Azt hiszem, valamelyest értem a fanyalgókat, de én magam semmiképp nem lennék ilyen szigorú. Éppen a Rómeó és Júlia nagyon nehezen viselné a patetikus túlzásokat és szélsőségeket.
Pletnyov irányításával megszólaltak a tuttik, magvasan, mégis simulékonyan szólt a vonóskar, és mindent megrengetett a nagydob. De mindeközben valószínűleg a dirigens is nagyon jól tudta, hogy ez a nyitányfantázia nem maga a dráma, még csak nem is a dráma leírása, hanem a dráma leírását felidéző, nosztalgikus lenyomat. Egy emlék, egy álom.
Lehet ábrándozni a szerelmi témán, lehet felriadni a csatazajban, miközben mindenki tudja, hogy két középkori família villongásához már nem sok minden köt minket. Ebben a történetben ma már senki nem fog ott veszni, új harcaink vannak.
A Paganini-variációk előadása hasonlóan visszafogott volt, de ezt is teljességgel helytállónak véltem. Stephen Hough megkérdőjelezhetetlen könnyedséggel és virtuózan játszotta a rendkívül nehéz zongoraszólamot. Manuális, technikai problémái nyilván nincsenek, de ezt az előadást hallva, másmilyen problémái sem nagyon lehetnek.
Nincsenek kételyeim, Rahmanyinov ilyennek szánta a művet. Dohnányinál (Variációk egy gyermekdalra) a kisszerű témára illesztett véresen komoly hangvétel jelent humoros kontrasztot, itt viszont éppen fordítva. A Dies Irae-motívum is csak ellenpont, a csapongó fantázia játéka.
Az egész makulátlanul szép volt, tiszta és felhőtlen.
Tudják, amilyen egy profi tánckar a korabeli hollywoodi filmben. Nos, valahogy olyan... Mindent megcsinálnak, hallatlanul pontosan, gyorsan és látványosan, de nehogy valakin meglátsszon, hogy bármi is nehezen jön, hogy bármi is fárasztó. Gondtalan könnyedség, megizzadni tilos.
A szünet után aztán következett az ellenpólus. Sosztakovics utolsó szimfóniájában Pletnyov és a zenekar bepótolt mindent. Akinek eddig a szögletek, a problémák, a konfliktusok hiányzottak, most kárpótolva érezhette magát.
Most is hallhattuk azt az összecsiszolt, zamatosan sűrű zenekari hangzást, amiért olyannyira becsüljük a Fesztiválzenekart, de mivel a mű úgy kívánta, a legfeltűnőbb erények és kiválóságok ezúttal az egyéni teljesítményekben mutatkoztak meg.
A koncertmester, a klarinétos, a trombitás, és a kivételesen főszerephez jutott ütősök is nagyot alakítottak. Hosszú sorban jöttek a kiválóságok, olyan számban, hogy talán nem is igazságos egyet kiemelnem, de Szabó Péter csellószólója a második tételben nem egyszerűen jó volt: rajta fordult meg a darab, az egész koncert, az én egész napom. Fájdalmas volt, szomorú, rideg – és szép. A sokoldalúság, a Sosztakovics-szimfóniák zavarba ejtő kettőssége és gazdagsága, maga a teljesség.
A koncert így volt felépítve, és Pletnyov tudta, mit és miért csinál. A végére a hangverseny „felnőtt”, így a szerelmes és vehemens ifjúságtól az inaszakadt, beletört tapasztalat belátó bölcsességéig egy egész sorsot járhattunk végig.
Mondhatni, egy teljes élettel lettünk gazdagabbak. Jó hangverseny volt.
Café Momus
2010. november 3.
