Review

Hangszer és Zene
2008. március

A megszólaló zene

Az Emanuel Moór (1863-1931) szonátái csellóra és zongorára lemezről (Hungaroton/HCD 32462) - Szabó Péter (cselló), Krausz Adrienne (zongora)

Minap lehetőségem nyílt egy beszélgetésre Szabó Péterrel. A lassanként megszokottnak tekinthető módon találkoztunk a Budagyöngyében, a kávézóban a mostanában megjelent Moór lemez kapcsán. Persze már az is megszokottnak tekinthető, hogy a neves csellóművésszel beszélgetve egyből valami egészen tág európai perspektívába kerülök, Szabó mesélt a terveiről, eredményeiről: a mérce egészen távol van - a megszokottól, az általánostól. Amennyiben életünk jelentős része bennünk válik valóra, úgy a nemzetközi munkásság, zenei életben betöltött egyre nagyobb súly abból a magától értetődő vágyrendszerből fakad, amely Szabó sajátja.

A lényegében teljesen elfeledett zeneszerzőről, Emanuel Moórról kérdezve sem általános választ kapok. „A kor játszott és népszerű zeneszerzője, népszerűsége vetekedett több, általunk ismert, mai, nemzetközi hírű szerzővel. – Akkor miért tűnt el? - Meglepően elviselhetetlen és összeférhetetlen ember volt.” Világhírességekkel játszott a szerző, aki egyben kiváló pianista volt. Talán a legtöbbet Pablo Casals tett a Moór féle művészet megismertetésében. Sőt Casals ismertette meg a szerzőt a kor híres muzsikusaival. Sőt Casals ismertette meg a szerzőt a kor híres muzsikusaival és ez inspirálta a szerzőt újra a komponálásra. A zeneirodalmi értelmezések finoman kerülik a továbbiakban megromló viszonyt Casals és Moór között. „Mi lehetett az igazi ok? – kérdezem Szabó Pétert. Elszerette a csellista feleségét. Nem csoda, hogy a későbbiekben nem játszott Casals Moór művet. Mindamellett, hogy végig értékelte ezt a művészetet. A Casals féle kapcsolat lazulása után egyre inkább találmányai felé fordult a szerző, többek a között a kétmanuális zongora felé, amely a korában szintén népszerű instrumentum volt.

„Egyáltalán, hogy kerültél Moórral kapcsolatba? – Casals beszélt róla sokszor, meglepő erővel. Elkezdtem keresni a darabokat, hihetetlen termelékeny szerzőről beszélünk, akinek a művei Európa szerte találhatók. – Ezek többségében kéziratok? – Nem, abban az időben nagyon sok művet adtak ki tőle, de a kiadók jelentős része már nem létezik. Ilyenformán nagyon nehéz volt megtalálni ezeket a műveket. De több, komoly segítségem volt.”

A lemezen a korai, közvetlenül a századforduló utáni korból származó művek hallhatók. Moór tanult és tudatos szerkesztése, dús és sűrű harmóniavilága jellegzetes nyelvi karakter, ahol a színeknek és az akusztikus súlyoknak különleges jelentősége van. Szabó sokszor egészen mély hangi dialektikusát körbeveszi egy szinte csiripelően könnyed eleganciával a zongorista Krausz Adrienne. A dinamikai csúcsokat mértani kiegyensúlyzottsággal támasztja alá a zongoraszólam. Évek óta hallgatom Szabó játékát, de most úgy látom hangban gazdagodott és egyedibbé vált. A robbanékonyság, az erő a kifejezés része maradt, de sokkal változékonyabb és sokszínűbb lett a hang. Miközben az egész akusztikus világnak van egy jellegzetes belső tartalma. Stiláris szempontból baklövés beszélni a két hangszerről külön, annyira egy irányban építkező, szerves rendszereket hallunk. Moór láthatóan az a komponista, aki akusztikus térben képzelte el műveit, a zenei események – akár mikropillanatok vagy nagy felületek – egyaránt a megszólalás szempontjából értelmezhetők. Pontosítva, ez a zene már fogantatásában érzéki értelemben a megszólaltatásra, a térre vár. Nincs elméleti pillanata ennek a művészetnek, az alkotás folyamata során a szerző annyira kiélezte akusztikai értelemben, hogy nyilvánvaló ez a szerző kötődik a valósághoz, a konkrét megszólaláshoz. Talán ezen álláspontból figyelve értelmezhetővé válik, hogy a szerző akkor komponált, amikor valós igény jelentkezett rá, elsőként Casals és a kapcsolatai vették rá, hogy komolyan foglalkozzon az írással. Míg a későbbiekben, amikor összeférhetetlen természete, a világhírű csellistától való elhidegülése végül odavezetett, hogy találmányokon törje a fejét. „A Budapesten látható kétmanuálos zongora egyébként Steinway gyártmány, ezt a szabadalmat minden jelentős zongoragyár átvette a komponistától, ami jelzi feltalálói tevékenységének színvonalát.” – tudtuk meg Szabó Pétertől.

Nem avantgarde, de nem is hagyományos zene Moór világa. Bár a hangok szervezése, a funkciós világ már a századfordulós füllel is némileg akadémikus, a mi távlatunkból még inkább az. Viszont a belső tartás, a zenei anyag mélyebb üzenete, ha úgy tetszik érvényességének oka az öntörvényűség. A végtelenül érzéki, a megszólalásért, a valós létezésért formálódó zenei anyag, amely teljes valójában a pillanat varázslatait hozza létre – egyszerűbben mefogalmazva, elképesztően szép zene mögött ott rejlik az alkotói öntörvényűség. Lényegében ez a zene időn és stiláris koncepciókon kívül áll. Ebben az esetben valóban a dialektika ad választ a feltett kérdésre, önmagában hordozza önmaga ellentétét. A kifejezés megérinthető formái – akusztikus kiegyensúlyozottság, funkciós gazdagság, melodikus ornamentika és invenció – már szinte mindenfajta morált nélkülözve szépek. Nem az etikai tartás fogja össze ezt a zenét, hanem az a tapintatlan intenzitás, amely a fentebb már említett alkotói szándék immanens része: Emanuel Moór összeférhetetlen, kibírhatatlan alak volt. Jellegzetesen az a személy, aki maga akarja a környezetét irányítani, alakítani, olyan valóságot épít, amiben a világ másodlagos helyet foglalt el. És ez bizony érződik a zenéből – legyen bármennyire is szép és értékes. Ez a mélyebb oka annak, hogy a szerző ismeretlenné vált a későbbiekben. Pedig Szabó Péternek igaza van, nagyon értékes és gazdag zenei anyagot fedezett fel, amelynek számtalan olyan megismételhetetlen pillanata van, amely a korra, erre a világra jellemző. És amelyek annyi tartalommal és kifejezéssel bírnak.

Hallgatom a zenét, a kifejező játékot, területek, világok nyílnak meg, pazar díszítésekkel épülő világ ez, érezni a nyelvben a kor funkciós erjedésének hatásait, de csak a hihetetlen gazdagságban. A kort nyilvánvalóan átlengte a dekadencia. Viszont a dekadenciának van egy fajtája, amikor egyetlen pillanata sem itatódik át ezzel a hatással, viszont túl sok élet, túl sok érzelem, túl sokféle érzet jelenik meg egy nyelvben, egy időben. Az ilyen művészetnek nincs ideje másra figyelni, miközben létének minden része a megszólaláshoz kötődik, tökéletesen rá van utalva másra. Ez az ellentét a kor üzenete, az alkotó és az alkotás sorsában rejlő dekadencia.

Újra megszólalt Emanuel Moór – most létezik.

Domonkos

Forrás: www.hzo.hu

Péter Szabó cellist, conductor, music editor
Péter Szabó's recordings are available on Amazon.com: