Review

Zene Zene Tánc
2005. május

A magyar zenetörténet ritkaságai, Hungaroton-felvételen

Ismét egy „1st recording”, kellemes kamaramuzsikával. Hans Koessler Trió-szvitje és F-dúr kvintettje között Emánuel Moór 2. gordonkaszonátája szól, az előadók: David Frühwirth, Christoph Ehrenfellner, Genevieve Strosser, Szabó Péter és Kollár Zsuzsa (hogy a Trió-szvitben melyik hegedűst halljuk, arra legfeljebb tippelhet a hallgató). A kvintett forrása kézirat, a másik két műből nyomtatott forrással is rendelkezünk.

Elgondolkodhatunk az idő jogos és indokolatlannak/igazságtalannak érzett szelektív „tevékenységéről” − és ki-ki eldöntheti, melyik oldalon avatkozik be a kultúrtörténetbe. A világpremier-felvételekkel a Hungaroton Classic a megismernivaló palettáját szélesíti, egyszersmind lehetőséget ad hangszereseknek, hogy ősbemutatók megszólaltatói lehessenek, olyan kor(ok) zenéjét szólaltatva meg, melynek előadásában jártasak, hiszen épp az „ismeretlenek” neves kortársainak repertoárján nevelkedtek.

Hans Koessler neve leginkább zenetörténeti könyvek olvasmányélményeiből ismert (akár a Zeneakadémia intézménytörténeti adalékaiból, akár a zeneakadémista Bartók tanáraként, szubjektív kommentárokból), a kecskeméti születésű Moór Emanuelével még ritkábban találkozni Márpedig, ha igaz, hogy alkotóról legtöbbet alkotásai által tudunk meg, ismét értékes adalékokkal gazdagodtunk. Leginkább a kort illetően.

Madártávlatból szívesen hajlunk arra, hogy markánsabban differenciáljunk, erősebb kontúrok kirajzolásával, mint amilyenek bármikor is meghatározóak lettek volna a mindennapi/köznyelvi zenei világban. A stiláris tendenciák feltérképezése természetesen meghatározó jelentőségű − ám tisztában kell lenni azzal, hogy aki akár forrongó-pezsgő, akár épp stagnáló-pangó kulturális élet részese, másképp éli meg közvetlen környezete hatásait, miként az kimutatható lenne bármennyi adalék birtokában.

Számunkra korábban ismeretlen műveket hallgatva, többfajta meglepetés kínálkozik, amelyek közül legszemélyesebben talán azok hatnak, amelyek a zenei köznyelv kisebb-nagyobb hatáskörű kiterjedését sejtetik. Tehát, olyan tanulságok, amelyek által nem jobban-informáltak leszünk, hanem „mindössze” arra érzünk késztetést, hogy további felfedezésekre vállalkozzunk (önállóan, kottából vagy segítséggel, amikor hangzó formában készen kapjuk a zenei élményt). Korántsem „vándordallamokról” s főképp nem „talált tárgy” jellegű idézetekről van szó, hanem arról a zenei „beszédmodorról”, amely a használt szókincs által enged valami megfoghatatlant megsejtenünk egykor-élt szerzőkről. Igen, és előadókról, sőt, hallgatókról, hiszen minden szervesen összefüggött; másként működött − ha volt egyáltalán − elvárásrendszer köztük. Szívesen nevezzük (német tükörfordítással) utánérzésnek mindazt, amivel nem tudunk elszámolni, ami nem tűnik korszerűnek-aktuálisnak, évszázadnyi távlatból. Ma már aligha megfejthető, mennyiben volt tudatos Koessler „erkeles” fordulata a trió-szvitben, volt-e „üzenete” − a lendületes tételeket hallgatva, inkább afelé hajlanék, hogy egyszerűen gazdag zenei szókinccsel élt, korántsem foglalkozva mögöttes jelentésekkel, átvitt értelmű utalásokkal.

Hasonlóképp örömteli felfedezést jelent a gyermekdal (amelyet napjaink zenekedvelője mind Mozarttól, mind Dohnányitól ismer) Moór gordonka-zongoraszonátájában. Otthonosság-érzetet sugall a szerzők azon gesztusa, hogy nem kívántak nyelvújítók lenni, hanem saját világukat rendezték be barátságosan lakhatóvá saját maguk és muzsikustársaik számára. Ugyanakkor, műveikben érződik a felkészültség, a stiláris biztonság, a technikai tudás és nem utolsósorban a hangszerek ismerete. És az igényeké; hiszen korántsem íróasztalfiókjuknak dolgoztak. Elgondolkodtató az a több-funkciósság is (ami egyébként korunk emberétől sem idegen), amellyel össze tudták egyeztetni a szakmát, a mesterséget és a hivatást − már amennyiben egyáltalán ilyesmiken is töprengtek. Nem egyedi eset, hogy olyannyira a saját jelenükben éltek, hogy − miként régi korok nagymesterei − nem foglalkoztak a halhatatlanság kérdésével. Művészeti és tudományos szempontból sajnálkozhatunk azon, hogy komponisták nem vezettek mű-listát, így óhatatlanul is közreműködtek az enyészet oldalán... Azonban, a fennmaradt művek akkor is érdekesek, ha tudjuk: időt-visszaforgató, rekonstruáló puzzle nem létezik.

A trió-szvit terjedelmes nyitótétele szinte önmagában tart egyensúlyt a folytatással (Romanze, Gavotte, Finale), a kvintettben helyet kap az oly hosszú időn át népszerű Menuett is, a ciklus kontrasztáló tételpárok egymásutánjából épül. Moór gordonkaszonátájában hasonló a nagyforma felépítése, ám itt hamisítatlan Scherzo került a második helyre.

E kamaraműveket hallgatva lehetetlen nem gondolni festészeti analógiára; a 19. századi magyar festészet történelmi léptékű idővel dacolóan örök témáira, a tájképekre és csendéletekre, amelyek a művész számára hálás feladatot jelentettek mesterségbeli tudása megcsillogtatására − miközben bizonyára kedvét lelte az alkotás folyamatában.

Az előadók játékát hallgatva, arra is kell gondolnunk: jóllehet, mind kevesebben tartották életben e nemes szokást, a házimuzsikálás korántsem merült ki dilettáns-amatőr időtöltésben. Igényes játszanivalót kínáltak a szerzők − s eme megbecsülésre valószínűleg rá is szolgáltak a mindenkori előadók. Bár, ha meggondoljuk, Koessler Trió-szvitjének ajánlása nem kisebb művésznek, mint Dohnányi Ernőnek szól, s Moór műveinek megrendelői között szép számmal akadnak világhírességek...

A magasművészet, íme, idők távlatából is megkönnyíti az utókor értékelését; segédkezet nyújt ahhoz, hogy továbbörökítsük a múlt zenéjét, miközben napjaink művészei válnak megszólaltatásuk által széles körben ismertebbekké.

Fittler Katalin

Péter Szabó cellist, conductor, music editor
Péter Szabó's recordings are available on Amazon.com: